Valahol ott hagytam abba az élménybeszámolót (nyugi, évek kérdése és a végére érünk :P), hogy végre megérkeztünk, és az izgalomtól, valamint az - akkor még embertelennek tűnő - hőségtől hajnalban kidobott minket az ágy, annak ellenére, hogy hajnali fél 2 felé aludtunk csak el és azt hittük, fél napot biztosan átalszunk majd a fáradtság és az időeltolódás miatt. Így viszont lehetőségünk nyílt az Örömapával együtt reggelizni, majd bekísérni őt a munkába. A lakásától nem messze, a történelmi városrészben dolgozik, így sétát javasolt. Persze ha célirányosan dolgozni megy, nem csinál ekkora vargabetűket, de most néhány dolgot meg is szeretett volna mutatni, így csalinkáztunk is egy keveset. Lesétáltunk az óceán partjára és amíg csak lehetett, végig ott haladtunk. Olyan meleg volt (a csomagjaink még ki tudja, merre jártak, így aztán hosszú farmernadrágban olvadoztunk), hogy árnyéktól árnyékig lopakodtam volna, kényelmes (inkább öregasszonyos) tempóban, de vendéglátónk erre nem hagyott sem módot, sem lehetőséget. A sétatempója simán futólépés volt, amit itthon, "emberi körülmények között" még talán tudtam is volna tartani, na de ott és akkor.....A parkban, amin átsétáltunk egyébként rengeteg ember sétált (hasonló rohamtempóban), kocogott, görkorizott és láthatóan nem különösebben zavarta őket, hogy lassacskán olvadni kezd a talpunk alatt az aszfalt. :D A tempómat az is jelentősen lelassította, hogy tiszta ödéma volt a kezem és a lábam az utazás miatt, no meg a melegtől bármerre néztem, valami fantasztikusat láttam: papagájok a fákon, az óceán, a Cukorcsüveg-hegy, soha nem látott növények és virágok... :)
Aztán a sétányról lekanyarodva hirtelen belecsöppentünk a város sűrűjébe. Hatalmas épületek, rendkívül sok ember, elképesztő nyüzsgés, hőség és időnként orrfacsaró, rettenetes, máskor csak teljesen szokatlan, soha nem érzett szagok... Kicsit félelmetes is volt, annak ellenére, hogy kísérővel voltunk.
Ok, az embereknek itt is két lába van és házakban élnek, de mégis annyira más minden.... Mindvégig volt bennem egy kis feszkó - "hála" az út előtt olvasott beszámolóknak, tájékoztatónak, konzulátusi figyelmeztetéseknek stb. -, ha valaki túl közel jött hozzám (mindig volt, aki túl közel jött), furcsa fazonokat láttam (jóformán csak azokat láttam...) és szinte láttam a vírusokat, bacikat, akik csak arra vártak, hogy mi leszálljunk a repülőgépről és azonnal ránk támadhassanak, melynek következtében a következő hetet infúzióra kötve fogjuk tölteni valamelyik kórházban. Utóbb persze mindez már nevetséges, de akkor és ott az első órákban tényleg szinte elkerülhetetlennek hittem egy rablást némi hasmarsos kényelmetlenséggel fűszerezve. Sajnos a para miatt ekkor még a telefonokat sem mertük elővenni, hogy fotózzunk, így aztán az elő pár óra benyomásait alig tudtuk megörökíteni. :( Kár érte. Az azért tény, hogy bár nem ért minket semmi atrocitás, de simán érhetett volna, így a fokozott figyelem és elővigyázatosság mindenképpen kötelező. Félni azonban egyértelműen nem szabad és nem is kell. Persze ezt akkor még nem tudhattuk, így tapintható volt az izgalom. Pláne, mikor a vendéglátónk bement a munkahelyére és mi ott maradtunk Rio közepén kettesben, zsebünkben egy térképpel (amit nem mertünk elővenni, hogy ne lássák rajtunk, hogy turisták vagyunk :D), néhány hasznos tanáccsal és egy-egy metró kártyával, használható portugál nyelvtudás nélkül. Utóbbi csak azért kellemetlen, mert az átlag brazil semmilyen más nyelven nem beszél. Még a turista információkban dolgozók sem. :O Egy szó, mint száz: magunkra maradtunk.
Kicsit sétáltunk, nézelődtünk, akklimatizálódtunk, aztán visszasétáltunk a szállásunkra, mert a Vőlegény is úton volt már (neki sokkal kalandosabbra sikeredett az útja, mint a miénk, így noha szinte egyszerre indultunk Budapestről, ő jó fél nappal később érkezett meg, mint mi) és őt vártuk - titkon abban reménykedve, hogy a csomagjaink is lassan megérkeznek és végre átöltözhetünk.... :)
