Apró örömök

Ma bringás futárt kellett hívnom és amikor bemutatkoztam, kétszer is visszakérdezett a diszpécserük (egy fiatal srác), hogy mi is a teljes nevem. Majd közölte, hogy szeretne a házasságkötéshez gratulálni és sok boldogságot kívánni, egyúttal módosítaná a nevemet a rendszerükben, ha nem bánom. :) Tudom, apróság, de nekem jól esett. :)   

Brazília - nyolcadik fejezet, melyben az utazók vacsorázni mennek

Vőlegény megérkezésének estéjén az Örömapával négyesben elmentünk a lakásához közeli, autentikus brazil étterembe (Churrascaria Majórica). Hiába lett volna sétálva is max. 15 perc, autóval mentünk. Ahogy az étterem előtt kiszálltunk az autóból, már pattant is egy ifjú a vezetőülésbe és vitte leparkolni az autót. Mélygarázsba, zárt, biztonságos helyre, tisztára, mint a filmeken - gondoltuk mi. Hát ez is olyan dél-amerikaias megoldás: nincs mélygarázs, se parkoló, szerencsétlen addig köröz a tömb körül, amíg valahol az utcán fel nem szabadul egy parkolóhely és oda leteszi a járgányt, amikor pedig indulnál, onnan vissza is hozza. :) 

Tekintettel arra, hogy brazil portugál szókincsünk nem sokat gyarapodott az elmúlt órák alatt, hagytuk, hogy Örömapa rendeljen mindannyiunknak, és - finoman szólva nem bántuk meg. :) Természetesen caipirinhával koccintottunk, grillezett, szaftos marhahúst ettünk, köretként pedig az elmaradhatatlan farofa (pirított maniókaliszt) és rizs, no és egy kis sült krumpli került a tányérunkra.

A 3-4 pincérnek köszönhetően - akik folyamatosan figyelték, hogy nem szenvedünk-e hiányt bármiben,  és ha valakinek bármi fogyóban volt a tányérjáról, azonnal pakolták a ráadást -, gömbhalra ettük magunkat, majd elégedett mosollyal az arcunkon, kimért lépésekkel elbattyogtunk a kijáratig és haza gurultunk. Szó szerint és átvitt értelemben is. :)

Feltámadás

Három hónap sűrű hallgatás után - különös tekintettel arra, hogy közlési kényszeremet anyám és férjem egyre rosszabbul viselik :D, valamint arra, hogy mind gyakrabban kapom magamat azon, hogy "fejben blogolok" - úgy döntöttem, visszatérek. :) Rövidtávú terveim között szerepel befejezni az útinaplót (az évfordulóra csak sikerül... :P) és beszámolni életünk napjairól, mielőtt egytől egyig minden sztori a feledés homályába merülne....

My real life LegoMan

Az utolsó vizsgám előtt kicsit nehezített volt a pálya: a legrettegettebb vizsgám, ahol úgy szórták ki az embereket, mint a sicc, sikerült, így - bár nem ez volt a terv - sajnos elkezdtem ünnepelni és ünnepeltetni magamat... Lelkemben apró kis rőzselángok gyúltak, némi tűzijátékkal és a szférák zenéjével fűszerezve, így bár próbáltam "ritmusban maradni", nem sikerült. :D Tetézte a "bajt", hogy a sikeres vizsgát követően szombaton CsB, azaz a Kicsi megnősült. :) Erről részletesebben később, most legyen elég annyi, hogy a csütörtök-péntek már rohangálással, cipő, ruha és egyéb motyók hajkurászásával, polgári ceremónián tanúskodással és egyéb tervező-szervező-újratervező tevékenységekkel telt. Szombaton lagzi, vasárnap rehab (valamelyest leplezve az állapotot, mert DrágaSzüleink röntgen szemei mindent látnak :D ), hétfőtől tanulás újra. A terv az volt, hogy az esküvő után lemegyek Anyuékkal a Kisvárosba és ott fogok tanulni jó egy hetet, a Falkavezér elmegy dolgozni/pihenni az Egyesült Arab Emirátusokba és ha hazaér pünkösd hétfőn, lejön értünk (Jolikáért és értem), maradunk még egy (fél)napot, aztán jövünk fel. Terveinket és az érzést, hogy idén csak jó történhet velünk és most minden sikerülhet, az élet egy huszáros vágással áthúzta..... Vasárnap este kaptam a hívást szkájpon, hogy "ne legyél ideges, nincsen semmi baj, de....." Szégyenemre az első gondolatom az volt, hogy úristen, beszabadult valami bevásárlóközpontba és elköltötte az összes pénzt, vagy vett egy tevét. :D Hamar kiderült, hogy sajnos nem erről van szó.... Hanem arról, hogy elmentek egy sivatagi túrára és felborultak a járgánnyal és eltört a keze... :( Még szerencse, hogy az utolsó nap, így nem gipszelték be (repülés előtt nem szabad), csak rögzítették, és azt kapta útravalóul, hogy itthon ahogy landol a gép, futás a kórházba. Egy jó kézsebészt keríteni hétfő reggel nem olyan nagy ügy, nem igaz? Pünkösdhétfőn már kicsit bonyolultabb. Főképp, mert mindenki vagy ki volt kapcsolva, vagy nem volt az országban.... De nagyszerű! Persze az idegességtől rendesen felpörögtem, így csak magával Jézussal nem beszéltem, és bár nem túl jó esélyekkel indultam, mire a traumára ért, már volt doki, aki várta. :) Rövid úton kiderült, hogy nemcsak az ujjai törtek el, hanem a csuklója is és operálni is kell, amint begyógyultak a horzsolások a kézfején. :( Hála Istennek azért az is rögtön kiderült, hogy az idegek és egyebek nem sérültek (csak az enyémek, de az mit számít :D ), így viszonylag megkönnyebbülve térhettünk haza. Azóta saját Legó Emberkém van, és ez még vagy 5-6 hétig így lesz. Inkább kértem volna a tevét a nappalink közepére, köszi. :D

Brazília - hetedik fejezet, melyben az utazó jelentősen eltér a tárgytól...

... mert igen fontos bejelenteni valója van. :) Először is szégyellem és szánom-bánom, hogy március 18-a óta nem írtam egy árva sort sem, de most az egyszer jó okom volt rá: Március 25-én megvédtem a szakdolgozatnak csúfolt torzszülöttemet, majd ezt követően minden 12-13. napon különböző rémesebbnél rémesebb tárgyakból záróvizsgáztam egészen a múlt csütörtökig, és immáron elmondhatom magamról, hogy levizsgáztam és végre-valahára jogász vagyok. :) Legnagyobb örömömre a diplomaosztóm nem fog egybeesni a nyugdíjas igazolványom kiváltásával, úgyhogy a családom és közeli barátaim legkomolyabb reményeit is túlszárnyaltam. :D Tudok én még meglepetéseket okozni, na. :) Néha kellemeseket is. ;) Az utolsó vizsgám ráadásul éppen a féléves házassági évfordulónk napjára esett. Hiába no, időzíteni is tudok. :)

Brazília - hatodik fejezet, melyben a utazók és csomagjaik végre keresztezik egymás útját...

A Vőlegény landolása és lakásba történő betoppanása közötti rendkívül hosszúra nyúló várakozásban rájöttünk, hogy a szerencse fiai vagyunk a késő esti érkezéssel, mert így megúsztuk a dugót és a taxis gyakorlatilag fékezés nélkül tudott velünk keresztülszáguldani a városon. 

Erről jut eszembe... Sötétedés után Rióban (hát még São Paulóban!) nem divat a piros lámpánál történő megállás. Először azt hittük, ez csak amolyan "taxis vagyok, nekem mindent lehet" hozzáállás, de nem. Természetesen azért nekik is kedves az életük: lassítanak és körülnéznek a kereszteződésekben, de nem állnak meg: biztonsági okokból. Mozgó járművet nehezebb megtámadni/kirabolni, ugyebár. No éppen ezek a hírek erősítették meg a kezdeti parámat a tekintetben, hogy egy hónap túl hosszú idő ahhoz, hogy legalább egyszer ne érjen bennünket valami rémes élmény.... (Aztán szépen lassacskán kiderült, hogy az utóbbi évekhez, évtizedekhez képest - talán a foci vb és a közelgő olimpia miatt - sokat javult a közbiztonság. Persze azért még így is jócskán akadnak a városban olyan helyek, amiket érdemes kerülni, pláne éjszaka, de erről majd később.) A taxi egyébként Rióban egészen olcsó, ha 2-3 ember utazik együtt és nincs dugóban tötymörgés, akkor olcsóbb (vagy nagyjából ugyanannyiba kerül), mint a tömegközlekedés. Éjszaka (értsd: sötétedés után) pedig ez az egyetlen biztonságos módja (persze a saját autón kívül) az A-ból B-be jutásnak, pláne helyismeret nélkül. São Paulóban már nehezebb a helyzet, ha biztonságban is szeretnénk lenni, de azért ki is mozdulnánk a szállásról, mert a taxizáshoz sokkal mélyebbre kell nyúlni a tárcába...Na de vissza a Vőlegény betoppanásához! Vártunk, vártunk, aztán amikor már kezdett lankadni a figyelmünk, váratlanul betoppant....................................... a bőröndjeinkkel a kezében. :) Az övé "természetesen" csakúgy, mint a miénk, még valahol Európában elkallódott és amikor a leszállást követően elcsattogott mindezt bejelenteni és az adatait megadni, hogy ki tudják hozni a motyót, amikor megérkezik, szóltak neki, hogy két "ungrijai" bőröndje nemrég megérkezett és ugyanarra a címre kérték őket, amire ő is a magáét. Más kérdés, hogy sem az útlevelét, sem más adatát el nem kérték, nem regisztrálták, még egy árva fecnit sem írattak vele alá, hogy elhozta a bőröndöket, csak felkapta és hozta mindkettőt.... Hiába no, ez mégis csak Dél-Amerika, felesleges erőfeszítéseket nem tesznek. :) Így végre-valahára lekaphattuk magunkról a vastag göncöket és hármasban a nyakunkba vehettük a várost. :) Első utunk IDE vezetett, mert a vietnami papucs ezen változata itt - szó szerint - nemzeti viselet, ráadásul kint nevetségesen olcsó, így azt már a kiutazás előtt tudtuk, hogy a transfer utána második dolog, amire pénzt költünk majd, ez lesz. :) Miután mindenki vett magának egy klaffogót, mint akik jól végezték dolgukat, lesétáltunk a Copacabanára és megmártóztunk az egyébként kegyetlenül hideg óceánban. :) A fiúk hosszasan élvezkedtek a hullámok között, én bevallom, csak berohantam és kirohantam, mert olyan hideg volt a víz, hogy minden belső szervem az agyamig ugrott.... :D Így inkább a parton üldögélve nézelődtem és ha nem égette volna a hátsómat a homok, azt hittem volna, hogy álmodom. :) Így is folyamatosan az zakatolt az agyamban - tudom, gyermeki lélek vagyok... -, hogy "úristen, ez Rio és én tényleg itt ülök a homokban.......a Copa homokjában....ráadásul nászúton vagyok....... ez nem is lehet igaz......túl szép ahhoz....." :) Fotók később.

Brazília - ötödik fejezet, melyben az utazók még kissé bátortalanok...

Valahol ott hagytam abba az élménybeszámolót (nyugi, évek kérdése és a végére érünk :P), hogy végre megérkeztünk, és az izgalomtól, valamint az - akkor még embertelennek tűnő - hőségtől hajnalban kidobott minket az ágy, annak ellenére, hogy hajnali fél 2 felé aludtunk csak el és azt hittük, fél napot biztosan átalszunk majd a fáradtság és az időeltolódás miatt. Így viszont lehetőségünk nyílt az Örömapával együtt reggelizni, majd bekísérni őt a munkába. A lakásától nem messze, a történelmi városrészben dolgozik, így sétát javasolt. Persze ha célirányosan dolgozni megy, nem csinál ekkora vargabetűket, de most néhány dolgot meg is szeretett volna mutatni, így csalinkáztunk is egy keveset. Lesétáltunk az óceán partjára és amíg csak lehetett, végig ott haladtunk. Olyan meleg volt (a csomagjaink még ki tudja, merre jártak, így aztán hosszú farmernadrágban olvadoztunk), hogy árnyéktól árnyékig lopakodtam volna, kényelmes (inkább öregasszonyos) tempóban, de vendéglátónk erre nem hagyott sem módot, sem lehetőséget. A sétatempója simán futólépés volt,  amit itthon, "emberi körülmények között" még talán tudtam is volna tartani, na de ott és akkor.....A parkban, amin átsétáltunk egyébként rengeteg ember sétált (hasonló rohamtempóban), kocogott, görkorizott és láthatóan nem különösebben zavarta őket, hogy lassacskán olvadni kezd a talpunk alatt az aszfalt. :D A tempómat az is jelentősen lelassította, hogy tiszta ödéma volt a kezem és a lábam az utazás miatt, no meg a melegtől bármerre néztem, valami fantasztikusat láttam: papagájok a fákon, az óceán, a Cukorcsüveg-hegy, soha nem látott növények és virágok... :) 

 

Aztán a sétányról lekanyarodva hirtelen belecsöppentünk a város sűrűjébe. Hatalmas épületek, rendkívül sok ember, elképesztő nyüzsgés, hőség és időnként orrfacsaró, rettenetes, máskor csak teljesen szokatlan, soha nem érzett szagok... Kicsit félelmetes is volt, annak ellenére, hogy kísérővel voltunk. 

Ok, az embereknek itt is két lába van és házakban élnek, de mégis annyira más minden.... Mindvégig volt bennem egy kis feszkó - "hála" az út előtt olvasott beszámolóknak, tájékoztatónak, konzulátusi figyelmeztetéseknek stb. -, ha valaki túl közel jött hozzám (mindig volt, aki túl közel jött), furcsa fazonokat láttam (jóformán csak azokat láttam...) és szinte láttam a vírusokat, bacikat, akik csak arra vártak, hogy mi leszálljunk a repülőgépről és azonnal ránk támadhassanak, melynek következtében a következő hetet infúzióra kötve fogjuk tölteni valamelyik kórházban. Utóbb persze mindez már nevetséges, de akkor és ott az első órákban tényleg szinte elkerülhetetlennek hittem egy rablást némi hasmarsos kényelmetlenséggel fűszerezve. Sajnos a para miatt ekkor még a telefonokat sem mertük elővenni, hogy fotózzunk, így aztán az elő pár óra benyomásait alig tudtuk megörökíteni. :( Kár érte. Az azért tény, hogy bár nem ért minket semmi atrocitás, de simán érhetett volna, így a fokozott figyelem és elővigyázatosság mindenképpen kötelező. Félni azonban egyértelműen nem szabad és nem is kell. Persze ezt akkor még nem tudhattuk, így tapintható volt az izgalom. Pláne, mikor a vendéglátónk bement a munkahelyére és mi ott maradtunk Rio közepén kettesben, zsebünkben egy térképpel (amit nem mertünk elővenni, hogy ne lássák rajtunk, hogy turisták vagyunk :D), néhány hasznos tanáccsal és egy-egy metró kártyával, használható portugál nyelvtudás nélkül. Utóbbi csak azért kellemetlen, mert az átlag brazil semmilyen más nyelven nem beszél. Még a turista információkban dolgozók sem. :O Egy szó, mint száz: magunkra maradtunk.

Kicsit sétáltunk, nézelődtünk, akklimatizálódtunk, aztán visszasétáltunk a szállásunkra, mert a Vőlegény is úton volt már (neki sokkal kalandosabbra sikeredett az útja, mint a miénk, így noha szinte egyszerre indultunk Budapestről, ő jó fél nappal később érkezett meg, mint mi) és őt vártuk - titkon abban reménykedve, hogy a csomagjaink is lassan megérkeznek és végre átöltözhetünk.... :)

Apokalipszis...

.... most! :D Tegnap átvágtattak az irodán az apokalipszis lovasai, de - remélem - még csak figyelmeztető jelleggel... Történt ugyanis, hogy a Négyszemű és SzőkeDoktor már fél 9 előtt bent voltak az irodában, és a tetejébe én is 9 előtt 10 perccel érkeztem. (Muszáj volt tennem egy vargabetűt, mert az a szégyen nem érhet, hogy előbb kezdek dolgozni, mint hogy a munkaidőm elkezdődne..... :D ) Ez - mármint hogy mind bent vagyunk 9 előtt - esetünkben mást nem jelenthet, mint hogy itt a világvége. Mikor már kezdtünk volna komolyan pánikba esni, hogy mi folyik itt, a világ rendje váratlanul mégis csak helyrebillent, mert Herczog is megérkezett - rezzenéstelen arccal, őrült professzoros frizurával, 9.20-kor. :)

Kérés, kérdés, kívánság

Akinek van javaslata 40-50 fős, zártkörű (!) esküvői helyszínre (leginkább étterem), ami lehetőség szerint Budapesten (vagy vonzáskörzetében, jó közlekedéssel) van, szép és meghitt, valamint jót lehet enni és bulizni (e ponton már nem kell, hogy olyan nagyon meghitt legyen ;) ), az kérem, ne fojtsa magába. Fontos lenne. Előre is köszönöm. :) Jelige: Egyszer nősül CsB, de akkor aztán nagyon :)

Brazília - negyedik fejezet, melyben az utazók megérkeznek...

... és magyaros vendégszeretet fogadja őket. No és jófajta magyar pálinka. ;)

A leszállást, gépről lekászálódást, útlevélvizsgálatot követően el kellett slattyognunk bejelenteni, amit már szerintem mindenki tudott a reptéren, hogy a pakkjaink térben és időben egyaránt eltávolodtak tőlünk és jó lenne, ha újra tudnánk keresztezni egymás útját. Ez több okból sem ment gördülékenyen.... Egyrészt, mert viszonylag sok ember poggyásza tűnt el és rongálódott meg, így elég hosszú sor végére kellett beállnunk, másrészt mert a panaszokat felvevő hölgyek közül csak egy tudott angolul - ő is érdekesen :) -, de mindenki angolul kívánt volna társalogni. Nagy nehezen sorra kerültünk, elmondtuk, hol szorít a cipő, kaptunk néhány nyomtatványt, majd közölték velünk, hogy mindenki jobban jár, ha neten jelezzük a gondjainkat és nem őket fárasztjuk.... Óriási. Ezután fogtunk egy taxit és elzúgtunk a Menyasszony (akiknek az esküvőjére érkeztünk) apjának lakásába. Szerencsére nem sokat kellett a taxival vacakolni, még a reptéren fix áron meg tudtuk rendelni/ki tudtuk fizetni a járgányt, így a sofőrnek már csak a vouchert kellett átadni, rajta a címmel, így nem kényszerültünk komolyabb activity mutatványokra, csupán mosolyognunk kellett és a napszaknak megfelelően köszönni. :) Mondjuk azt azért megkérdezte, hogy hol vannak a bőröndjeink, mire mi mondtuk, hogy Párizsban, szóval nyugodtan indulhat... :) Nem teljesen értette, mi van, de azért elindult. Az első, ami a hőségen túl szembetűnő volt, hogy a taxik jéghidegre vannak hűtve (elsőre kimondottan kellemetlen volt...) és az ablakaik - elöl-hátul! - szinte feketére van fóliázva - állítólag a saját biztonságod érdekében -, és amint elindul az autó, kattan a központi zár is... (Szerény véleményem miatt ez azért is van, nehogy valaki ki találjon szállni az autóból fizetés nélkül, de szebben hangzik a biztonságra fogni.) Apropó biztonság... Miután a turisztikai oldalak, de még a Külügyminisztérium honlapja is azt szajkózta, hogy Brazília veszélyes ország, ahol könnyen ki-, vagy elrabolnak, így egész úton úgy sasoltam a kocsiban, mintha bármelyik pillanatban ránk támadhatnának. Elég sötét volt már, plusz a lefóliázott ablak, így aztán nem sokat láttunk a városból, de az egyértelmű volt, hogy nem a legelegánsabb negyedeken hajtunk át éppen. Szögesdrót szögesdrót hátán, rengeteg graffiti, pálmafák és más, nálunk maximum a pálmaházban vagy nagyobb virágboltokban látható/kapható növények, rengeteg ember... Az autó mellett elsuhanó buszok oldalán nagy betűkkel olvasható felirat: "Cidade Rio de Janeiro". :) Nem tudtam elhinni, hogy tényleg itt vagyunk és nem álmodom... :) Jó 20 perccel később megérkeztünk. A kocsiból kiszállva ismét letaglózott a meleg, éreztük az óceán illatát, az út túloldalán rengeteg fiatalember focizott tucatnyi pályán.... 

 (Ez nem az én képem, mert ezen az estén még a telefonomat sem mertem elővenni, de éppen azt a városrészt ábrázolja, ahol laktunk ill. amit először megpillantottunk.) 

Ahogy beléptünk a lakásba, Örömapa máris kérdezte, nem iszunk-e vele jó kis pálinkát. Tekintettel arra, hogy akkor már volt vagy 10 óra (magyar idő szerint már éjjel 1) és kis túlzással egy napja úton voltunk, kértünk. :) Kicsit beszélgettünk (magyar-angol keveréknyelven, mert Örömapa brazil, lengyel ősökkel) és akklimatizálódtunk, aztán elmentünk mind aludni. Mint utóbb kiderült, ez a jetlag kivédésére a legjobb menetrendnek bizonyult, mert reggel különösebb gond és fáradtság nélkül ébredtünk. Korábban ugyan, mint terveztük, de olyan meleg volt már hajnalban is, hogy kivetett minket az ágy. No persze ott volt a tudat is, hogy végre Rióban vagyunk. ;)

Brazília - harmadik fejezet, melyben az utazók végre elindulnak...

... és meg is érkeznek. :) Bár a korábban vázolt előzmények tükrében nem sok időnk volt izgulni indulás előtt, az utolsó éjszakákra azért jutott bőven éber forgolódás. :) Jómagam, aki egy mormotába oltott téli álmot alvó medve lehettem előző életemben, úgy pattantam ki hajnali 3-kor, mikor megcsörrent a vekker, mintha szolgálatban lévő tűzoltó lennék...Fura volt az 5 fokban, novemberben olyan ruházatban elindulni, mintha vénasszonyok nyara lenne, de nem akartunk "felesleges" cuccokat cipelni, sem a hajnali órán bárkit rávenni, hogy kivigyen minket (a cuccainkat pedig a becsekkolás után haza), így maradt a kissé bátor farmer-kapucnis pulcsi-tornacipő kombó. A taxis meg is kérdezte, hova készülünk, mert jobbnak látta még indulás előtt tisztázni, hogy nagyon messzi, meleg tájra tartunk-é vagy csak simán félkegyelműek vagyunk a pesti éjszakában. :D

A repcsi itthonról valami műszaki hiba miatt jókora késéssel indult el, így a párizsi átszállás kellemes-kényelmes nézelődés és duty-zás helyett egyik kaputól a másikig történő rohanásból állt (mint valami amerikai családi moziban...). A gépet szerencsésen elértük, levegőt ugyan még vagy 30 percig nem kaptunk, de fent voltunk a járaton.... Kis hatásszünet után az én DrágaFérjem felém fordult és hangulatomat fokozandó megkérdezte, hogy ugye tisztában vagyok azzal, hogy a bőröndjeink tuti nem tudtak kiugrani a budapesti járat rakteréből és utánunk rohanni, így most ki tudja meddig a kézipoggyászunkban lévő holmikra számíthatunk. Ekkor átsuhant az agyamon, hogy otthon az utolsó pillanatban kiszedtem minden "ha elveszne a poggyászunk, pár napig ezekkel kihúzzuk"-típusú hasznos holmikat és mégis csak a bőröndbe tuszkoltam őket, mert hát legyünk optimisták, miért veszne el a poggyász, és telepakoltam a hátizsákomat könyvvel és más olyan - általam hasznosnak vélt - tárggyal, amikről később kiderült, hogy - az útlevelet leszámítva - sem az utazás során, sem a célt elérve nem kellettek. Éljen. 

Az utazás hosszú volt, Párizsból Rióig még vagy 11 óra, de - bár azt hittem, egy percet sem fogok tudni aludni - egészen nagyokat sikerült "lapítanom", amikor meg nem, mindig hoztak valamit enni, inni, így gyorsabban eltelt az idő, mint hittem. Persze azért eléggé meggyűrődtünk az út közben így is - de ez mondjuk a megérkezést és a vámvizsgálatot követő percben már nem érdekelt minket. :) 

(A kép saját, a megérkezés pillanatában kattintottam a reptéren a tranzitfolyosón.)

 

 Amint kiléptünk az erősen légkondicionált reptéri csarnokból (este 9 óra körül), szó szerint képen csapott minket a a hőség. :) Ekkor tudtuk, hogy megérkeztünk. :) Mint ahogy ekkor már azt is tudtuk, hogy a csomagjaink Párizsban vannak és a holnap reggeli járattal érkeznek meg várhatóan, de majd kihozzák őket nekünk. Így kezdődött el hát a kalandunk Brazíliában, Rio de Janeiroban, december 1-jén 21 órakor, hosszú és rendkívül vastag farmernadrágban, mindenféle váltócucc nélkül. Ekkor már vastagon örvendeztünk, hogy télikabát és/vagy egyéb ruhanemű nem súlyosbítja a helyzetünket. ;) :D

Brazília - második fejezet, melyben az utazók még mindig nem indultak el...

... mert felszállás előtt még összeházasodtak gyorsan.... :) Az már a kezdet kezdetén nyilvánvaló volt - idén 10 éve!!! -, hogy a mi kapcsolatunk koránt sem átlagos, konvenciókhoz igazodó, de hogy egy hónappal korábban még mi magunk se tudjuk a polgári esküvőnk dátumát, azt mi sem gondoltuk volna. Természetesen a szándék nem hiányzott, de úgy terveztük, hogy a polgárit és az egyházit is kint fogjuk megtartani... Időközben azonban kiderült, hogy a polgári kinti megszervezése annyi felesleges adminisztrációval és kiadással járt volna, nem beszélve az idegeskedésről - minek okát mindjárt bővebben is kifejtem -, hogy végül erről lebeszéltük magunkat. Kint ugyanis min. 6 héttel korábban be kell nyújtani minden szükséges papírt hiteles fordításokkal, külügyes és egyéb igazolásokkal és pecsétekkel a kiszemelt hivatalba és ismerek olyan meleg párt, akiknek első körben azért nem sikerült kint összeházasodniuk, mert pár nappal kicsúsztak a 6 hétből...No ennek a szélén táncoltunk mi is.. Ekkor - mert ugye már nagyon megérett bennem az elhatározás, hogy én bizony férjes asszony leszek - "lőtt az agyam", hogy mi volna, ha a polgárit itthon tartanánk, az egyházit kint. Persze az itthoni megszervezése sem volt piskóta, tekintettel arra, hogy addigra, mire ezt elhatároztuk, már az itthoni határidőkből is kicsúsztunk.. Szerencsére ez végül nem jelentett akadályt, egy rendkívül kedves-helyes anyakönyvvezetőnek köszönhetően 2 nappal indulás előtt bizony ott álltunk egymással szemben, bepárásodott tekintettel a tomboló tömegek (értsd: a szüleim - jaj bocsánat, a tanúink :P) előtt. 

  

Hazudnék, ha azt mondanám, nem örültem volna, ha minden szerettünk jelen tudott volna lenni - volt is ezért meg az utazás miatti izgalom+ a munka miatti stressz miatt egy kis sírdogálás - de végső soron a házasság kettőnkről szól, és mi mindketten jelen voltunk, szívvel-lélekkel. :) 

Kisebb csodaként éltem meg, hogy ép ésszel elérkeztem eddig a pontig, ugyanis 2 órával indulás előtt még dolgoztam, a ruhámat és minden egyebet mérgezett egér üzemmódban kellett beszereznem és miután megbeszéltük, hogy a házasságkötésünket majd csak a visszatérésünk után osztjuk meg a többiekkel, még beszélni sem beszélhettem senkivel..... Mindezek hatására kb. egyszerre produkáltam az összes létező emberi érzést a felhőtlen boldogságtól a jeges rémületig.... :D De amikor már ott álltunk és sem ő, sem én nem késtünk el , már a korábbi döccenők mit sem számítottak. Hiába volt ilyen szűk körű - vagy éppen ezért?! - olyan meghitt és kedves volt az egész szertartás, az eskü és minden "hivatalos eljárási cselekmény", hogy életem egyik legkedvesebb élménye marad, míg élek. :) Természetesen volt pezsgőzés (ApciTapci szerint soha ki nem ürülő pezsgősüvegből... :D), vacsora és torta, ahogy kell. :) Másnap persze muszáj volt leszállni a rózsaszín felhőről, mert DrágaSzüleim magukkal vitték Jolikát panzióztatásra, mi pedig őrült rohanásban beszereztünk mindent amit az elmúlt hetekben kellett volna, ha lett volan rá időnk, amire szükségünk volt az utazáshoz VAGY úgy véltük, hogy szükségünk lesz rá (pl. moszkitó spray). Végül mindent begyömöszöltünk a bőröndökbe + a hátizsákokba, majd 2-3 óra alvás után, december 1-jén, vadak hajnalán, szakadó esőben és 5 fokban, egy farmernadrágot, tornacipőt+pulóvert viselve elhagytuk az országot és irányt vettünk délnek. Mit ne mondjak, nem nagyon kellett törölgetnünk a könnyeinket, nem úgy, mint 2 nappal korábban.... ;) :)

Brazília - első fejezet, melyben az utazók még csak a kalandra készülnek...

.... mérsékelt sikerrel.Ugyanis csak pár héttel korábban realizálódott, hogy nem csak szeretnénk, de valójában is ki tudunk majd utazni, és a szabadságolások előtt olyan rettentő mennyiségű munkát kellett ellapátolni az irodákban, hogy mindenre volt időnk, csak az utazással és magunkkal foglalkozni nem. Velem konkrétan az összes decemberi munkámat előkészíttették (volt olyan, amiért nem is jött végül az ügyfél, mert annyira rohadtul fontos volt, csak januárban....), persze ettől függetlenül január első 2 hetében azt hallgattam, hogy annyi munka volt egész decemberben ahol többségében csak a dátumokat kellett aktualizálni, hogy majd belehaltak....Azt persze egyikük sem sejtette, hogy a kávé-tej-slozipapír fogyásából, valamint az irodai kupleráj mértékéből egy nő tökéletesen ki tudja következtetni, hogy ki mennyi időt és milyen aktivitással mellett töltött bent az irodában. Oktondi kis pockok. :D :P Indulás előtti este (vasárnap...) még fél 10 felé is dolgoztam, amitől a Falkavezér feje (meg persze az enyém is...) egészségtelenül nagyra dagadt, munkatársaim/kollégáim iránti lelkesedése pedig véglegesen a bányász breki feneke alá szorult.... Természetesen az akkor átadott ügyek 90%-a (is) januárban érintetlenül várt az asztalomon...Egy szó, mint száz: az utolsó utáni bőrt is lehúzták rólam, így mikor végre éreztem, ahogy elszakad a gép kereke a földtől, nem kis mosoly szaladt szét az arcomon. Még mielőtt Párizsba értünk volna - figyelembe sem véve a kora reggeli időpontot - koccintottunk egy kis pezsgővel és megfogadtuk, hogy eszünkbe sem fognak jutni az otthoni hülyeségek a következő hetekben. (Ez 2 hét után sikerült is...)

Ciki...

A pillanat, amikor rádöbbensz, hogy a csokis kekszet, melyet teljesen átgondolatlanul, minden óvintézkedés vagy álcázás nélkül egészen egyszerűen az asztalod közepén hagytál az irodában, mindenki által jól látható módon, és amelynek elfogyasztásával egy kivétellel minden kollégádat látványosan meggyanúsítottad és még látványosabban méltatlankodtál, hogy idebent már semmi sem szent, majd teljesen véletlenül rájöttél, hogy bizony te magad fogyasztottad el, na az a pillanat tényleg ciki. :D

Új év, új élet :)

Békés, boldog új esztendőt kívánok mindenkinek csupa széppel és jóval, szerencsével, kalandokkal, harmóniával... :) Remélem, az idei évünk még klasszabb lesz, mint a tavalyi volt! :P (Megjegyzem, az utolsó egy hónapban annyi minden történt, hogy hirtelen nem is emlékszem az év többi részére.... :D) Egy biztos: életemben először utazhattam Európán kívülre, a világ másik végébe és - bár már ez önmagában is elég lett volna az izgalmi állapothoz - mindezt már férjes asszonyként tehettem meg. :) Akik ismernek, akár csak egy kicsit is, azok tudják, hogy ez nekem milyen sokat jelent. Semmi sem változott, de mégis minden megváltozott. :)

Olyan gyorsan történtek az események, hogy mire elkezdtük volna megszervezni, már túl is voltunk rajta, és mire felocsúdtunk volna, hogy férj és feleség vagyunk, már a repülőgépen ültünk. :) Az utazás maga is végig felfoghatatlan volt, nem is tudom megmondani, hányszor éreztem azt, hogy ezt csupán álmodom, pláne, hogy kint is megerősítettük az itthoni esküt :), így aztán most kezdjük az egészet "emészteni" és felfogni, mióta itthon vagyunk és újra szembesülünk a szürke hétköznapokkal. Ok, ezek a hétköznapok most nem is annyira szürkék, mert rengeteg a tenni-és szervezni való, de azért már mégis csak ki kellett zökkennünk a pálmafák, az aranyló homok és a kellemes meleg nyújtotta vattacukorszerű mindennapokból.... De hát, ahogy drága Albert mondta A tizedes, meg a többiek című örökbecsű alapműben: "Minden elmúlik egyszer...." De a mi közös életünk, igazi és hivatalosan is elismert családként (!) még csak most kezdődik. :)  (Tisztában vagyok vele, hogy ennél lényegesen több részletet érdemelnének az események, de ezt idő hiányában, valamint a sajnálatosan nagy munkamennyiség figyelembevételével kénytelen vagyok későbbre halasztani, de ígérem, hamarosan folyt.köv!)