2015. március 18., szerda

Brazília - hatodik fejezet, melyben a utazók és csomagjaik végre keresztezik egymás útját...

A Vőlegény landolása és lakásba történő betoppanása közötti rendkívül hosszúra nyúló várakozásban rájöttünk, hogy a szerencse fiai vagyunk a késő esti érkezéssel, mert így megúsztuk a dugót és a taxis gyakorlatilag fékezés nélkül tudott velünk keresztülszáguldani a városon. 


Erről jut eszembe... Sötétedés után Rióban (hát még São Paulóban!) nem divat a piros lámpánál történő megállás. Először azt hittük, ez csak amolyan "taxis vagyok, nekem mindent lehet" hozzáállás, de nem. Természetesen azért nekik is kedves az életük: lassítanak és körülnéznek a kereszteződésekben, de nem állnak meg: biztonsági okokból. Mozgó járművet nehezebb megtámadni/kirabolni, ugyebár. No éppen ezek a hírek erősítették meg a kezdeti parámat a tekintetben, hogy egy hónap túl hosszú idő ahhoz, hogy legalább egyszer ne érjen bennünket valami rémes élmény.... (Aztán szépen lassacskán kiderült, hogy az utóbbi évekhez, évtizedekhez képest - talán a foci vb és a közelgő olimpia miatt - sokat javult a közbiztonság. Persze azért még így is jócskán akadnak a városban olyan helyek, amiket érdemes kerülni, pláne éjszaka, de erről majd később.) A taxi egyébként Rióban egészen olcsó, ha 2-3 ember utazik együtt és nincs dugóban tötymörgés, akkor olcsóbb (vagy nagyjából ugyanannyiba kerül), mint a tömegközlekedés. Éjszaka (értsd: sötétedés után) pedig ez az egyetlen biztonságos módja (persze a saját autón kívül) az A-ból B-be jutásnak, pláne helyismeret nélkül. São Paulóban már nehezebb a helyzet, ha biztonságban is szeretnénk lenni, de azért ki is mozdulnánk a szállásról, mert a taxizáshoz sokkal mélyebbre kell nyúlni a tárcába...Na de vissza a Vőlegény betoppanásához! Vártunk, vártunk, aztán amikor már kezdett lankadni a figyelmünk, váratlanul betoppant....................................... a bőröndjeinkkel a kezében. :) Az övé "természetesen" csakúgy, mint a miénk, még valahol Európában elkallódott és amikor a leszállást követően elcsattogott mindezt bejelenteni és az adatait megadni, hogy ki tudják hozni a motyót, amikor megérkezik, szóltak neki, hogy két "ungrijai" bőröndje nemrég megérkezett és ugyanarra a címre kérték őket, amire ő is a magáét. Más kérdés, hogy sem az útlevelét, sem más adatát el nem kérték, nem regisztrálták, még egy árva fecnit sem írattak vele alá, hogy elhozta a bőröndöket, csak felkapta és hozta mindkettőt.... Hiába no, ez mégis csak Dél-Amerika, felesleges erőfeszítéseket nem tesznek. :) Így végre-valahára lekaphattuk magunkról a vastag göncöket és hármasban a nyakunkba vehettük a várost. :) Első utunk IDE vezetett, mert a vietnami papucs ezen változata itt - szó szerint - nemzeti viselet, ráadásul kint nevetségesen olcsó, így azt már a kiutazás előtt tudtuk, hogy a transfer utána második dolog, amire pénzt költünk majd, ez lesz. :) Miután mindenki vett magának egy klaffogót, mint akik jól végezték dolgukat, lesétáltunk a Copacabanára és megmártóztunk az egyébként kegyetlenül hideg óceánban. :) A fiúk hosszasan élvezkedtek a hullámok között, én bevallom, csak berohantam és kirohantam, mert olyan hideg volt a víz, hogy minden belső szervem az agyamig ugrott.... :D Így inkább a parton üldögélve nézelődtem és ha nem égette volna a hátsómat a homok, azt hittem volna, hogy álmodom. :) Így is folyamatosan az zakatolt az agyamban - tudom, gyermeki lélek vagyok... -, hogy "úristen, ez Rio és én tényleg itt ülök a homokban.......a Copa homokjában....ráadásul nászúton vagyok....... ez nem is lehet igaz......túl szép ahhoz....." :) Fotók később.

2015. március 16., hétfő

Brazília - ötödik fejezet, melyben az utazók még kissé bátortalanok...

Valahol ott hagytam abba az élménybeszámolót (nyugi, évek kérdése és a végére érünk :P), hogy végre megérkeztünk, és az izgalomtól, valamint az - akkor még embertelennek tűnő - hőségtől hajnalban kidobott minket az ágy, annak ellenére, hogy hajnali fél 2 felé aludtunk csak el és azt hittük, fél napot biztosan átalszunk majd a fáradtság és az időeltolódás miatt. Így viszont lehetőségünk nyílt az Örömapával együtt reggelizni, majd bekísérni őt a munkába. A lakásától nem messze, a történelmi városrészben dolgozik, így sétát javasolt. Persze ha célirányosan dolgozni megy, nem csinál ekkora vargabetűket, de most néhány dolgot meg is szeretett volna mutatni, így csalinkáztunk is egy keveset. Lesétáltunk az óceán partjára és amíg csak lehetett, végig ott haladtunk. Olyan meleg volt (a csomagjaink még ki tudja, merre jártak, így aztán hosszú farmernadrágban olvadoztunk), hogy árnyéktól árnyékig lopakodtam volna, kényelmes (inkább öregasszonyos) tempóban, de vendéglátónk erre nem hagyott sem módot, sem lehetőséget. A sétatempója simán futólépés volt,  amit itthon, "emberi körülmények között" még talán tudtam is volna tartani, na de ott és akkor.....A parkban, amin átsétáltunk egyébként rengeteg ember sétált (hasonló rohamtempóban), kocogott, görkorizott és láthatóan nem különösebben zavarta őket, hogy lassacskán olvadni kezd a talpunk alatt az aszfalt. :D A tempómat az is jelentősen lelassította, hogy tiszta ödéma volt a kezem és a lábam az utazás miatt, no meg a melegtől bármerre néztem, valami fantasztikusat láttam: papagájok a fákon, az óceán, a Cukorcsüveg-hegy, soha nem látott növények és virágok... :) 



Aztán a sétányról lekanyarodva hirtelen belecsöppentünk a város sűrűjébe. Hatalmas épületek, rendkívül sok ember, elképesztő nyüzsgés, hőség és időnként orrfacsaró, rettenetes, máskor csak teljesen szokatlan, soha nem érzett szagok... Kicsit félelmetes is volt, annak ellenére, hogy kísérővel voltunk. 


Ok, az embereknek itt is két lába van és házakban élnek, de mégis annyira más minden.... Mindvégig volt bennem egy kis feszkó - "hála" az út előtt olvasott beszámolóknak, tájékoztatónak, konzulátusi figyelmeztetéseknek stb. -, ha valaki túl közel jött hozzám (mindig volt, aki túl közel jött), furcsa fazonokat láttam (jóformán csak azokat láttam...) és szinte láttam a vírusokat, bacikat, akik csak arra vártak, hogy mi leszálljunk a repülőgépről és azonnal ránk támadhassanak, melynek következtében a következő hetet infúzióra kötve fogjuk tölteni valamelyik kórházban. Utóbb persze mindez már nevetséges, de akkor és ott az első órákban tényleg szinte elkerülhetetlennek hittem egy rablást némi hasmarsos kényelmetlenséggel fűszerezve. Sajnos a para miatt ekkor még a telefonokat sem mertük elővenni, hogy fotózzunk, így aztán az elő pár óra benyomásait alig tudtuk megörökíteni. :( Kár érte. Az azért tény, hogy bár nem ért minket semmi atrocitás, de simán érhetett volna, így a fokozott figyelem és elővigyázatosság mindenképpen kötelező. Félni azonban egyértelműen nem szabad és nem is kell. Persze ezt akkor még nem tudhattuk, így tapintható volt az izgalom. Pláne, mikor a vendéglátónk bement a munkahelyére és mi ott maradtunk Rio közepén kettesben, zsebünkben egy térképpel (amit nem mertünk elővenni, hogy ne lássák rajtunk, hogy turisták vagyunk :D), néhány hasznos tanáccsal és egy-egy metró kártyával, használható portugál nyelvtudás nélkül. Utóbbi csak azért kellemetlen, mert az átlag brazil semmilyen más nyelven nem beszél. Még a turista információkban dolgozók sem. :O Egy szó, mint száz: magunkra maradtunk.



Kicsit sétáltunk, nézelődtünk, akklimatizálódtunk, aztán visszasétáltunk a szállásunkra, mert a Vőlegény is úton volt már (neki sokkal kalandosabbra sikeredett az útja, mint a miénk, így noha szinte egyszerre indultunk Budapestről, ő jó fél nappal később érkezett meg, mint mi) és őt vártuk - titkon abban reménykedve, hogy a csomagjaink is lassan megérkeznek és végre átöltözhetünk.... :)