2015. január 29., csütörtök

Apokalipszis...

.... most! :D Tegnap átvágtattak az irodán az apokalipszis lovasai, de - remélem - még csak figyelmeztető jelleggel... Történt ugyanis, hogy a Négyszemű és SzőkeDoktor már fél 9 előtt bent voltak az irodában, és a tetejébe én is 9 előtt 10 perccel érkeztem. (Muszáj volt tennem egy vargabetűt, mert az a szégyen nem érhet, hogy előbb kezdek dolgozni, mint hogy a munkaidőm elkezdődne..... :D ) Ez - mármint hogy mind bent vagyunk 9 előtt - esetünkben mást nem jelenthet, mint hogy itt a világvége. Mikor már kezdtünk volna komolyan pánikba esni, hogy mi folyik itt, a világ rendje váratlanul mégis csak helyrebillent, mert Herczog is megérkezett - rezzenéstelen arccal, őrült professzoros frizurával, 9.20-kor. :)

2015. január 23., péntek

Kérés, kérdés, kívánság

Akinek van javaslata 40-50 fős, zártkörű (!) esküvői helyszínre (leginkább étterem), ami lehetőség szerint Budapesten (vagy vonzáskörzetében, jó közlekedéssel) van, szép és meghitt, valamint jót lehet enni és bulizni (e ponton már nem kell, hogy olyan nagyon meghitt legyen ;) ), az kérem, ne fojtsa magába. Fontos lenne. Előre is köszönöm. :) Jelige: Egyszer nősül CsB, de akkor aztán nagyon :)

2015. január 22., csütörtök

Brazília - negyedik fejezet, melyben az utazók megérkeznek...

... és magyaros vendégszeretet fogadja őket. No és jófajta magyar pálinka. ;)
A leszállást, gépről lekászálódást, útlevélvizsgálatot követően el kellett slattyognunk bejelenteni, amit már szerintem mindenki tudott a reptéren, hogy a pakkjaink térben és időben egyaránt eltávolodtak tőlünk és jó lenne, ha újra tudnánk keresztezni egymás útját. Ez több okból sem ment gördülékenyen.... Egyrészt, mert viszonylag sok ember poggyásza tűnt el és rongálódott meg, így elég hosszú sor végére kellett beállnunk, másrészt mert a panaszokat felvevő hölgyek közül csak egy tudott angolul - ő is érdekesen :) -, de mindenki angolul kívánt volna társalogni. Nagy nehezen sorra kerültünk, elmondtuk, hol szorít a cipő, kaptunk néhány nyomtatványt, majd közölték velünk, hogy mindenki jobban jár, ha neten jelezzük a gondjainkat és nem őket fárasztjuk.... Óriási. Ezután fogtunk egy taxit és elzúgtunk a Menyasszony (akiknek az esküvőjére érkeztünk) apjának lakásába. Szerencsére nem sokat kellett a taxival vacakolni, még a reptéren fix áron meg tudtuk rendelni/ki tudtuk fizetni a járgányt, így a sofőrnek már csak a vouchert kellett átadni, rajta a címmel, így nem kényszerültünk komolyabb activity mutatványokra, csupán mosolyognunk kellett és a napszaknak megfelelően köszönni. :) Mondjuk azt azért megkérdezte, hogy hol vannak a bőröndjeink, mire mi mondtuk, hogy Párizsban, szóval nyugodtan indulhat... :) Nem teljesen értette, mi van, de azért elindult. Az első, ami a hőségen túl szembetűnő volt, hogy a taxik jéghidegre vannak hűtve (elsőre kimondottan kellemetlen volt...) és az ablakaik - elöl-hátul! - szinte feketére van fóliázva - állítólag a saját biztonságod érdekében -, és amint elindul az autó, kattan a központi zár is... (Szerény véleményem miatt ez azért is van, nehogy valaki ki találjon szállni az autóból fizetés nélkül, de szebben hangzik a biztonságra fogni.) Apropó biztonság... Miután a turisztikai oldalak, de még a Külügyminisztérium honlapja is azt szajkózta, hogy Brazília veszélyes ország, ahol könnyen ki-, vagy elrabolnak, így egész úton úgy sasoltam a kocsiban, mintha bármelyik pillanatban ránk támadhatnának. Elég sötét volt már, plusz a lefóliázott ablak, így aztán nem sokat láttunk a városból, de az egyértelmű volt, hogy nem a legelegánsabb negyedeken hajtunk át éppen. Szögesdrót szögesdrót hátán, rengeteg graffiti, pálmafák és más, nálunk maximum a pálmaházban vagy nagyobb virágboltokban látható/kapható növények, rengeteg ember... Az autó mellett elsuhanó buszok oldalán nagy betűkkel olvasható felirat: "Cidade Rio de Janeiro". :) Nem tudtam elhinni, hogy tényleg itt vagyunk és nem álmodom... :) Jó 20 perccel később megérkeztünk. A kocsiból kiszállva ismét letaglózott a meleg, éreztük az óceán illatát, az út túloldalán rengeteg fiatalember focizott tucatnyi pályán.... 

 (Ez nem az én képem, mert ezen az estén még a telefonomat sem mertem elővenni, de éppen azt a városrészt ábrázolja, ahol laktunk ill. amit először megpillantottunk.) 
Ahogy beléptünk a lakásba, Örömapa máris kérdezte, nem iszunk-e vele jó kis pálinkát. Tekintettel arra, hogy akkor már volt vagy 10 óra (magyar idő szerint már éjjel 1) és kis túlzással egy napja úton voltunk, kértünk. :) Kicsit beszélgettünk (magyar-angol keveréknyelven, mert Örömapa brazil, lengyel ősökkel) és akklimatizálódtunk, aztán elmentünk mind aludni. Mint utóbb kiderült, ez a jetlag kivédésére a legjobb menetrendnek bizonyult, mert reggel különösebb gond és fáradtság nélkül ébredtünk. Korábban ugyan, mint terveztük, de olyan meleg volt már hajnalban is, hogy kivetett minket az ágy. No persze ott volt a tudat is, hogy végre Rióban vagyunk. ;)

2015. január 21., szerda

Brazília - harmadik fejezet, melyben az utazók végre elindulnak...

... és meg is érkeznek. :) Bár a korábban vázolt előzmények tükrében nem sok időnk volt izgulni indulás előtt, az utolsó éjszakákra azért jutott bőven éber forgolódás. :) Jómagam, aki egy mormotába oltott téli álmot alvó medve lehettem előző életemben, úgy pattantam ki hajnali 3-kor, mikor megcsörrent a vekker, mintha szolgálatban lévő tűzoltó lennék...Fura volt az 5 fokban, novemberben olyan ruházatban elindulni, mintha vénasszonyok nyara lenne, de nem akartunk "felesleges" cuccokat cipelni, sem a hajnali órán bárkit rávenni, hogy kivigyen minket (a cuccainkat pedig a becsekkolás után haza), így maradt a kissé bátor farmer-kapucnis pulcsi-tornacipő kombó. A taxis meg is kérdezte, hova készülünk, mert jobbnak látta még indulás előtt tisztázni, hogy nagyon messzi, meleg tájra tartunk-é vagy csak simán félkegyelműek vagyunk a pesti éjszakában. :D
A repcsi itthonról valami műszaki hiba miatt jókora késéssel indult el, így a párizsi átszállás kellemes-kényelmes nézelődés és duty-zás helyett egyik kaputól a másikig történő rohanásból állt (mint valami amerikai családi moziban...). A gépet szerencsésen elértük, levegőt ugyan még vagy 30 percig nem kaptunk, de fent voltunk a járaton.... Kis hatásszünet után az én DrágaFérjem felém fordult és hangulatomat fokozandó megkérdezte, hogy ugye tisztában vagyok azzal, hogy a bőröndjeink tuti nem tudtak kiugrani a budapesti járat rakteréből és utánunk rohanni, így most ki tudja meddig a kézipoggyászunkban lévő holmikra számíthatunk. Ekkor átsuhant az agyamon, hogy otthon az utolsó pillanatban kiszedtem minden "ha elveszne a poggyászunk, pár napig ezekkel kihúzzuk"-típusú hasznos holmikat és mégis csak a bőröndbe tuszkoltam őket, mert hát legyünk optimisták, miért veszne el a poggyász, és telepakoltam a hátizsákomat könyvvel és más olyan - általam hasznosnak vélt - tárggyal, amikről később kiderült, hogy - az útlevelet leszámítva - sem az utazás során, sem a célt elérve nem kellettek. Éljen. 
Az utazás hosszú volt, Párizsból Rióig még vagy 11 óra, de - bár azt hittem, egy percet sem fogok tudni aludni - egészen nagyokat sikerült "lapítanom", amikor meg nem, mindig hoztak valamit enni, inni, így gyorsabban eltelt az idő, mint hittem. Persze azért eléggé meggyűrődtünk az út közben így is - de ez mondjuk a megérkezést és a vámvizsgálatot követő percben már nem érdekelt minket. :) 

(A kép saját, a megérkezés pillanatában kattintottam a reptéren a tranzitfolyosón.)
 
 Amint kiléptünk az erősen légkondicionált reptéri csarnokból (este 9 óra körül), szó szerint képen csapott minket a a hőség. :) Ekkor tudtuk, hogy megérkeztünk. :) Mint ahogy ekkor már azt is tudtuk, hogy a csomagjaink Párizsban vannak és a holnap reggeli járattal érkeznek meg várhatóan, de majd kihozzák őket nekünk. Így kezdődött el hát a kalandunk Brazíliában, Rio de Janeiroban, december 1-jén 21 órakor, hosszú és rendkívül vastag farmernadrágban, mindenféle váltócucc nélkül. Ekkor már vastagon örvendeztünk, hogy télikabát és/vagy egyéb ruhanemű nem súlyosbítja a helyzetünket. ;) :D

Brazília - második fejezet, melyben az utazók még mindig nem indultak el...

... mert felszállás előtt még összeházasodtak gyorsan.... :) Az már a kezdet kezdetén nyilvánvaló volt - idén 10 éve!!! -, hogy a mi kapcsolatunk koránt sem átlagos, konvenciókhoz igazodó, de hogy egy hónappal korábban még mi magunk se tudjuk a polgári esküvőnk dátumát, azt mi sem gondoltuk volna. Természetesen a szándék nem hiányzott, de úgy terveztük, hogy a polgárit és az egyházit is kint fogjuk megtartani... Időközben azonban kiderült, hogy a polgári kinti megszervezése annyi felesleges adminisztrációval és kiadással járt volna, nem beszélve az idegeskedésről - minek okát mindjárt bővebben is kifejtem -, hogy végül erről lebeszéltük magunkat. Kint ugyanis min. 6 héttel korábban be kell nyújtani minden szükséges papírt hiteles fordításokkal, külügyes és egyéb igazolásokkal és pecsétekkel a kiszemelt hivatalba és ismerek olyan meleg párt, akiknek első körben azért nem sikerült kint összeházasodniuk, mert pár nappal kicsúsztak a 6 hétből...No ennek a szélén táncoltunk mi is.. Ekkor - mert ugye már nagyon megérett bennem az elhatározás, hogy én bizony férjes asszony leszek - "lőtt az agyam", hogy mi volna, ha a polgárit itthon tartanánk, az egyházit kint. Persze az itthoni megszervezése sem volt piskóta, tekintettel arra, hogy addigra, mire ezt elhatároztuk, már az itthoni határidőkből is kicsúsztunk.. Szerencsére ez végül nem jelentett akadályt, egy rendkívül kedves-helyes anyakönyvvezetőnek köszönhetően 2 nappal indulás előtt bizony ott álltunk egymással szemben, bepárásodott tekintettel a tomboló tömegek (értsd: a szüleim - jaj bocsánat, a tanúink :P) előtt. 

  
Hazudnék, ha azt mondanám, nem örültem volna, ha minden szerettünk jelen tudott volna lenni - volt is ezért meg az utazás miatti izgalom+ a munka miatti stressz miatt egy kis sírdogálás - de végső soron a házasság kettőnkről szól, és mi mindketten jelen voltunk, szívvel-lélekkel. :) 
Kisebb csodaként éltem meg, hogy ép ésszel elérkeztem eddig a pontig, ugyanis 2 órával indulás előtt még dolgoztam, a ruhámat és minden egyebet mérgezett egér üzemmódban kellett beszereznem és miután megbeszéltük, hogy a házasságkötésünket majd csak a visszatérésünk után osztjuk meg a többiekkel, még beszélni sem beszélhettem senkivel..... Mindezek hatására kb. egyszerre produkáltam az összes létező emberi érzést a felhőtlen boldogságtól a jeges rémületig.... :D De amikor már ott álltunk és sem ő, sem én nem késtünk el , már a korábbi döccenők mit sem számítottak. Hiába volt ilyen szűk körű - vagy éppen ezért?! - olyan meghitt és kedves volt az egész szertartás, az eskü és minden "hivatalos eljárási cselekmény", hogy életem egyik legkedvesebb élménye marad, míg élek. :) Természetesen volt pezsgőzés (ApciTapci szerint soha ki nem ürülő pezsgősüvegből... :D), vacsora és torta, ahogy kell. :) Másnap persze muszáj volt leszállni a rózsaszín felhőről, mert DrágaSzüleim magukkal vitték Jolikát panzióztatásra, mi pedig őrült rohanásban beszereztünk mindent amit az elmúlt hetekben kellett volna, ha lett volan rá időnk, amire szükségünk volt az utazáshoz VAGY úgy véltük, hogy szükségünk lesz rá (pl. moszkitó spray). Végül mindent begyömöszöltünk a bőröndökbe + a hátizsákokba, majd 2-3 óra alvás után, december 1-jén, vadak hajnalán, szakadó esőben és 5 fokban, egy farmernadrágot, tornacipőt+pulóvert viselve elhagytuk az országot és irányt vettünk délnek. Mit ne mondjak, nem nagyon kellett törölgetnünk a könnyeinket, nem úgy, mint 2 nappal korábban.... ;) :)

Brazília - első fejezet, melyben az utazók még csak a kalandra készülnek...

.... mérsékelt sikerrel.Ugyanis csak pár héttel korábban realizálódott, hogy nem csak szeretnénk, de valójában is ki tudunk majd utazni, és a szabadságolások előtt olyan rettentő mennyiségű munkát kellett ellapátolni az irodákban, hogy mindenre volt időnk, csak az utazással és magunkkal foglalkozni nem. Velem konkrétan az összes decemberi munkámat előkészíttették (volt olyan, amiért nem is jött végül az ügyfél, mert annyira rohadtul fontos volt, csak januárban....), persze ettől függetlenül január első 2 hetében azt hallgattam, hogy annyi munka volt egész decemberben ahol többségében csak a dátumokat kellett aktualizálni, hogy majd belehaltak....Azt persze egyikük sem sejtette, hogy a kávé-tej-slozipapír fogyásából, valamint az irodai kupleráj mértékéből egy nő tökéletesen ki tudja következtetni, hogy ki mennyi időt és milyen aktivitással mellett töltött bent az irodában. Oktondi kis pockok. :D :P Indulás előtti este (vasárnap...) még fél 10 felé is dolgoztam, amitől a Falkavezér feje (meg persze az enyém is...) egészségtelenül nagyra dagadt, munkatársaim/kollégáim iránti lelkesedése pedig véglegesen a bányász breki feneke alá szorult.... Természetesen az akkor átadott ügyek 90%-a (is) januárban érintetlenül várt az asztalomon...Egy szó, mint száz: az utolsó utáni bőrt is lehúzták rólam, így mikor végre éreztem, ahogy elszakad a gép kereke a földtől, nem kis mosoly szaladt szét az arcomon. Még mielőtt Párizsba értünk volna - figyelembe sem véve a kora reggeli időpontot - koccintottunk egy kis pezsgővel és megfogadtuk, hogy eszünkbe sem fognak jutni az otthoni hülyeségek a következő hetekben. (Ez 2 hét után sikerült is...)

2015. január 15., csütörtök

Ciki...

A pillanat, amikor rádöbbensz, hogy a csokis kekszet, melyet teljesen átgondolatlanul, minden óvintézkedés vagy álcázás nélkül egészen egyszerűen az asztalod közepén hagytál az irodában, mindenki által jól látható módon, és amelynek elfogyasztásával egy kivétellel minden kollégádat látványosan meggyanúsítottad és még látványosabban méltatlankodtál, hogy idebent már semmi sem szent, majd teljesen véletlenül rájöttél, hogy bizony te magad fogyasztottad el, na az a pillanat tényleg ciki. :D

2015. január 13., kedd

Új év, új élet :)

Békés, boldog új esztendőt kívánok mindenkinek csupa széppel és jóval, szerencsével, kalandokkal, harmóniával... :) Remélem, az idei évünk még klasszabb lesz, mint a tavalyi volt! :P (Megjegyzem, az utolsó egy hónapban annyi minden történt, hogy hirtelen nem is emlékszem az év többi részére.... :D) Egy biztos: életemben először utazhattam Európán kívülre, a világ másik végébe és - bár már ez önmagában is elég lett volna az izgalmi állapothoz - mindezt már férjes asszonyként tehettem meg. :) Akik ismernek, akár csak egy kicsit is, azok tudják, hogy ez nekem milyen sokat jelent. Semmi sem változott, de mégis minden megváltozott. :)


Olyan gyorsan történtek az események, hogy mire elkezdtük volna megszervezni, már túl is voltunk rajta, és mire felocsúdtunk volna, hogy férj és feleség vagyunk, már a repülőgépen ültünk. :) Az utazás maga is végig felfoghatatlan volt, nem is tudom megmondani, hányszor éreztem azt, hogy ezt csupán álmodom, pláne, hogy kint is megerősítettük az itthoni esküt :), így aztán most kezdjük az egészet "emészteni" és felfogni, mióta itthon vagyunk és újra szembesülünk a szürke hétköznapokkal. Ok, ezek a hétköznapok most nem is annyira szürkék, mert rengeteg a tenni-és szervezni való, de azért már mégis csak ki kellett zökkennünk a pálmafák, az aranyló homok és a kellemes meleg nyújtotta vattacukorszerű mindennapokból.... De hát, ahogy drága Albert mondta A tizedes, meg a többiek című örökbecsű alapműben: "Minden elmúlik egyszer...." De a mi közös életünk, igazi és hivatalosan is elismert családként (!) még csak most kezdődik. :)  (Tisztában vagyok vele, hogy ennél lényegesen több részletet érdemelnének az események, de ezt idő hiányában, valamint a sajnálatosan nagy munkamennyiség figyelembevételével kénytelen vagyok későbbre halasztani, de ígérem, hamarosan folyt.köv!)