Valaki...

... iszonyúan ordít és csapkod a szomszédban. Nem tudom, kivel, azt sem, hogy miért, de annyi biztos, hogy zeng a ház. Ilyenkor egyrészt elborzadok, másrészt pedig hálát és boldogságot érzek, amiért "burokban" nőhettem fel és a mai napig, ha itthon (Falkavezérrel közös lakásunkban)/otthon (Anyuéknál) átlépem a küszöböt és behúzom magam mögött az ajtót, tudom, hogy jó helyen vagyok: békességben, szeretetben, biztonságban, nyugalomban, csodálatos emberek között. Ez azt hiszem, megfizethetetlen. :)

A hetem...

... úgy érzem, olyan lesz, mint azon a - több variációban is keringő - képeslapon: hétfő, hétfő 2., hétfő 3., kispéntek, péntek, szombat, elő-hétfő.... :( Kispéntekkel az a bajom, hogy "papíron" jó, mert hamarabb végzünk és addig is, amíg ez bekövetkezik, kevesebb a munka, de a realitás inkább az (az elmúlt másfél év tapasztalata alapján), hogy a ménykű becsapódása/csontvázak szekrényekből való kizuhanása és az Ápoltak és/vagy az Ügyfeleknek álcázott ápoltak állapotának rohamos romlása is ezeken a napokon várható leginkább... Remélem, ez egyszer nem lesz igazam és - ha korábban nem is - de időben elmehetünk haza. Az elő-hétfő ellen pedig keményen dolgozom, hogy ne köszöntsön be, mert nagyon nem szívlelem, ha a rövidke kikapcsolódós időszakokat is megmérgezi a "jaj ne már, holnap megint menni kell"-hangulat, de az a helyzet, hogy nehéz kiszállni a mókuskerékből..... Ha akarom, ha nem, időről időre bekúszik a gondolataim közé az Ápolt vagy valamelyik ügy, de azért nem hagyom, hogy hoszasan mérgezzék az elmémet. :) Addig is az e heti mottóm:

Humor Herold...

.... köztünk jár. Mi több, él. Jelen esetben Kisgyerek képében, aki tegnap egész nap a szokottnál is maródibb és látványosan szenvedősebb volt, mint szokott.... Pedig az alapállapota sem piskóta! Szóval jött, ment, jajgatott, aztán egyszer csak, a nap vége felé bejelentette, hogy ő lázas. No jó... Kicsit sajnáltatta magát, majd bedobta a köztudatba, hogy holnap nem fog bejönni, mert egyre rosszabbul van. (Ezen én miért nem lepődök meg....) Majd, mintegy bónuszként közölte velünk azt is, hogy azért teljesen nincs meglepve az állapotát illetően, mert olyan randa tüszős mandulagyulája van már vagy 2-3 napja, hogy egyetemi tankönyvekben kellene mutogatni, mindenki okulására.... De jó! Mi meg itt ülünk, egy légtérben vele (aki ráadásul még a szellőztetést sem viseli és tűri el soha, semmilyen formában.....), ő meg, bár pontosan tudja, hogy fertőző, meg minden, de azért egy szóval nem mondja, csak szenveleg itt látványosan..... Meg is fenyegettük, hogy ha bármelyikünk elkapta, puszta kézzel kapjuk ki a manduláit és minden egyéb belső szervét, különösen ügyelve arra, hogy létfontosságúakat is érintsünk....

Van egy olyan érzésem...

... hogy azt a napot, amely úgy indul, hogy munkába jövet egy kirakatra hatalmas betűkkel felragasztva azt olvasom, hogy "Marikagyűrű", kár elkezdeni. :D

Élet-halál és a kérdés...

...miszerint "Hoooogy lehet valaki ekkora marha?!?" DE kezdjük az elején: Reggel egy jó órára elvesztem a bürokrácia útvesztőiben (értsd: földhivatali ügyintézés, hétfőgyűlölő, kellőképpen nyűgös, közveszélyes munkakerülésre hajlamos ügyintézőkkel az egyik oldalon, hétfőgyűlölő, "úristen, mennyi dolgom lesz ma még, rohannom kellene és basszus még csak hétfő van, de ha így haladok a dolgaimmal, tuti este 10-ig se végzek, szóval a k...anyját haladjon már a sor" típusú ügyfelekkel a másik oldalon....), és már éppen felcsillant a remény arra, hogy jó magaviselettel szabadulok, amikor megcsörrent a mobilom. A vonal másik végén az Ápolt, aki lázasan firtatta, hogy mikor érek már be, mert iszonyúan fontos dolgot kellene intéznünk, élet-halál kérdése és rohanjak, amennyire tudok. Ok. Ápoltról azért azt tudni kell, hogy nála volt már élet-halál kérdése az is, hogy egy aktát ki kellett hozni a szobájából, mert ő nem találta, valamint az is, hogy előkészítsünk valami papírt, amire majd 4-5 hét múlva volt szüksége..... Szóval az ő élet-halál (de tulajdonképen bármilyen) jellegű kérdéseit fenntartásokkal kezelem, és azt hittem, már nem tud meglepni semmivel, ám ezen a kellemes, kissé csípősen hűvös, ám napsütésen őszi hétfő reggelen mégis csak sikerült neki. Beérek, már zúdulok is rá, hogy mi van, ember, beszélj, ki haldoklik, mi ég... Ő rám néz kissé kétségbeesett tekintettel (egy pillanatra megláttam benne a 4 éves kisfiút :D), és közli velem, hogy segítsek neki szkájp elérhetőséget gründolni, mert ő ehhez hülye. (Majdnem kicsúszott a számon, hogy máshoz is kis barátom, de nem ez a legnagyobb baj veled, hanem az, hogy szociopata vagy, de inkább nem mentem bele. :P) Hát kedveseim, most mát Ti is tudjátok, hogy mik napjaink igazán húsba vágó, élet-halál kérdései, megoldásra váró, égető problémái. A napnak pediglen még nincs vége. Kicsit félek, hogy mi jöhet még. Lehet, hogy regisztrálunk a fészbúkra is? :D

Itt a vég...

Egy nátha képében érkezett, torokfájással és egy nagy adag nyűggel megfejelve - hogy a munkaundort ki ne felejtsem. :D Egész nap aludnék - ehelyett tüzet oltok az irodában és folyamatosan slozira járok a gyógyteák miatt. Persze abban a pillanatban, ahogy belépek a mosdó ajtaján, már kurjant valaki, hogy hol vagyok.... Egy ideg még ki-kiszóltam, hogy "mégis mit gondolsz?!", most már eszemben sincs: szépen csöndben kiélvezem a magány másfél perceit és nem szólok egy szót se. Aki magától nem jön rá, merre lehetek, az tegye le a diplomáját a pultra, oltsa le a szobájában a villanyt, mielőtt elmegy és húzzon haza, mert nem ezért taníttatták a szülei. Már csak másfél napot kell kibírni valahogy, aztán jöhet a hétvége. Fogakat összeszorítani, mondjunk el háromszor, hogy "Szeretem a munkám!", hátha elhisszük :P, mosoly az arcra és hajrá......! :)

Ma 9 éve....

.... hogy elment a Nagyi. Rettenetesen hiányzik. :( De azért nagyon sok kellemes, szívmelengető élmény és emlék is eszembe jut, ha rá gondolok. :) Eleinte nagyon féltem, hogy el fogom felejteni a hangját, az illatát (el is tettem a kedvenc kölnijét, meg egy vállkendőt, amit gyakran viselt, emlékbe), de hála Istennek még nem jött el ez a pillanat, még mindig úgy él bennem, mintha tegnap váltunk volna el... Pedig már 9 éve.... :(

Mozdul a Diliház

Tudtuk, hogy már jó fél éve árulja az irodát a tulajdonosa (én ne tudnám... egy kezemen nem tudom megszámolni, hányszor kellett a nézelődők miatt tovább bent maradnom...) , de attól még váratlanul ért tegnap minket a hír, hogy el is adta. :O Szerencsére nem kell azonnal pakolnunk, mert még nem tudjuk, hová cuccolunk innen tovább. Egy rövid csapat megbeszélés után - aminek a jelentős részében az Ápolt harsogott, számomra roppant ellenszenves stílusban, olyan kritériumokat puffogtatva, amikről már most tudom, hogy ő fogja elsőként megszegni (vagy soha be nem tartani, de másokkal szemben triplán megkövetelni....) -, csak több volt bennem a kérdés és az idegesség, mint előtte....Mert hát ugye, hol lesz az iroda (ugye nem egy hegytetőn, ahonnan gyönyörű a kilátás, exkluzív az ingatlan, de nem jár fel békávé..), jön-e új rezsitárs és ha igen, ugye nem olyan lesz, mint az Ápolt, mert belőle egy is sok&ugye nem gondolják még véletlenül se, hogy ezentúl a 4 helyett 5 (vagy akár több) embernek fogok a keze alá dolgozni, mert már a jelen felállás is necces (úgy a fizumat, mint a túlóráimat és a magán-/irodán kívüli életemet tekintve) stb. stb. stb. kezdtem rendesen bepörögni, amikor Nagy Gyerek (avagy Főnök, ritkábban Négyszemű) közölte velem, hogy éhes és menjünk le ebédelni kettesben, mert a többiek már úgyis voltak, meg amúgy is beszélne velem. Még ki sem léptünk az ajtón, máris megnyugtatott, hogy arról szó nem lehet, hogy maradjon a jelen felállás (= mindenki számolatlanul nyomathatja ki nekem a munkát), ő átvesz engem 100%-ban és az Ápolt (és az új jövevény, aki ha olyan lesz, mint az Ápolt, akkor tutira Ketteske fedőnéven fog futni nálam) vegyen fel magának valakit, ő engem nem hagy a továbbiakban ebben a hülye státuszban, úgyis egymaga képes ellátni munkával lazán...Hát mit ne mondjak.....Nyugtával dicsérem a napot, mert előbb költözzünk át egy - remélhetőleg - kényelmes és tágas, hiperszuper irodába (itt a környéken, de legalább  könnyen megközelíthető helyen) és az Ápolt tényleg távolodjon el tőlünk (tőlem!!!!!!), amennyire lehet, de már a gondolata is, hogy ez (mármint hogy az Ápoltak Ápoltja ezentúl csak "szomszéd" és nem munkatársi minőségben rontja majd a levegőt) szívemben apró kis rőzselángokat lobbantott. :) Isten adja, hogy így legyen! :) Azzal egyelőre nem vagyok hajlandó foglalkozni, hogy 3 irodányi iratmasszát és 4 fiú összes lomját hogyan és miképpen fogjuk tudni összecsomagolni ás átköltöztetni bárhová is.... Ez még a jövő zenéje. De ha hónapokig kell gyűrődnöm ahhoz, hogy utána az Ápolt kilépjen az életemből, hát legyen, mosolyogva várom, hogy eldördüljön a startpisztoly. :)