2015. március 18., szerda

Brazília - hatodik fejezet, melyben a utazók és csomagjaik végre keresztezik egymás útját...

A Vőlegény landolása és lakásba történő betoppanása közötti rendkívül hosszúra nyúló várakozásban rájöttünk, hogy a szerencse fiai vagyunk a késő esti érkezéssel, mert így megúsztuk a dugót és a taxis gyakorlatilag fékezés nélkül tudott velünk keresztülszáguldani a városon. 


Erről jut eszembe... Sötétedés után Rióban (hát még São Paulóban!) nem divat a piros lámpánál történő megállás. Először azt hittük, ez csak amolyan "taxis vagyok, nekem mindent lehet" hozzáállás, de nem. Természetesen azért nekik is kedves az életük: lassítanak és körülnéznek a kereszteződésekben, de nem állnak meg: biztonsági okokból. Mozgó járművet nehezebb megtámadni/kirabolni, ugyebár. No éppen ezek a hírek erősítették meg a kezdeti parámat a tekintetben, hogy egy hónap túl hosszú idő ahhoz, hogy legalább egyszer ne érjen bennünket valami rémes élmény.... (Aztán szépen lassacskán kiderült, hogy az utóbbi évekhez, évtizedekhez képest - talán a foci vb és a közelgő olimpia miatt - sokat javult a közbiztonság. Persze azért még így is jócskán akadnak a városban olyan helyek, amiket érdemes kerülni, pláne éjszaka, de erről majd később.) A taxi egyébként Rióban egészen olcsó, ha 2-3 ember utazik együtt és nincs dugóban tötymörgés, akkor olcsóbb (vagy nagyjából ugyanannyiba kerül), mint a tömegközlekedés. Éjszaka (értsd: sötétedés után) pedig ez az egyetlen biztonságos módja (persze a saját autón kívül) az A-ból B-be jutásnak, pláne helyismeret nélkül. São Paulóban már nehezebb a helyzet, ha biztonságban is szeretnénk lenni, de azért ki is mozdulnánk a szállásról, mert a taxizáshoz sokkal mélyebbre kell nyúlni a tárcába...Na de vissza a Vőlegény betoppanásához! Vártunk, vártunk, aztán amikor már kezdett lankadni a figyelmünk, váratlanul betoppant....................................... a bőröndjeinkkel a kezében. :) Az övé "természetesen" csakúgy, mint a miénk, még valahol Európában elkallódott és amikor a leszállást követően elcsattogott mindezt bejelenteni és az adatait megadni, hogy ki tudják hozni a motyót, amikor megérkezik, szóltak neki, hogy két "ungrijai" bőröndje nemrég megérkezett és ugyanarra a címre kérték őket, amire ő is a magáét. Más kérdés, hogy sem az útlevelét, sem más adatát el nem kérték, nem regisztrálták, még egy árva fecnit sem írattak vele alá, hogy elhozta a bőröndöket, csak felkapta és hozta mindkettőt.... Hiába no, ez mégis csak Dél-Amerika, felesleges erőfeszítéseket nem tesznek. :) Így végre-valahára lekaphattuk magunkról a vastag göncöket és hármasban a nyakunkba vehettük a várost. :) Első utunk IDE vezetett, mert a vietnami papucs ezen változata itt - szó szerint - nemzeti viselet, ráadásul kint nevetségesen olcsó, így azt már a kiutazás előtt tudtuk, hogy a transfer utána második dolog, amire pénzt költünk majd, ez lesz. :) Miután mindenki vett magának egy klaffogót, mint akik jól végezték dolgukat, lesétáltunk a Copacabanára és megmártóztunk az egyébként kegyetlenül hideg óceánban. :) A fiúk hosszasan élvezkedtek a hullámok között, én bevallom, csak berohantam és kirohantam, mert olyan hideg volt a víz, hogy minden belső szervem az agyamig ugrott.... :D Így inkább a parton üldögélve nézelődtem és ha nem égette volna a hátsómat a homok, azt hittem volna, hogy álmodom. :) Így is folyamatosan az zakatolt az agyamban - tudom, gyermeki lélek vagyok... -, hogy "úristen, ez Rio és én tényleg itt ülök a homokban.......a Copa homokjában....ráadásul nászúton vagyok....... ez nem is lehet igaz......túl szép ahhoz....." :) Fotók később.

1 megjegyzés:

  1. Hehe, mi is ezt hoztunk ebből az országból és igen, jelentem, északon is mindenki ilyet hord. :-D

    VálaszTörlés