... a szakadó eső hangjaira ébredni, a redőnyt felhúzva szembesülni azzal, hogy a hangoknál már csak a látvány rettenetesebb, realizálni, hogy mindezek ellenére ki is kell menni, kint a villamosra várva (a kapucni és a minden más védőfelszerelés ellenére, felüljáró alatt (!) bőrig ázni, ázott kutya illatú emberek között villamosozva a Bolondokházáig zötykölődni - a világ egyík legszebb villamosvonalán, hogy ne csak rosszat mondjak -, majd békében, nyugalomban, egymagamban elindítani a napot imádott irodánkban egy jó csésze tejeskávé mellett. Maaaaajd... Hisztérikus Kisgyerek irodába bevágódásával ismét kibillenni a lelki nyugalomból, végignézni - és szenvedni - amíg egyszerre meghatalmazást ír, pisil, szaladgál a falon és pánikol, hogy már rég ott kellene lennie és nem itt, és ezt megint azért kell neki csinálni, mert a többieknek nincsen kedvük hozzá és jaaaaaj, az élet de kegyetlen, alighanem már nem is látjuk ma többet, mert oda megy, ahol a madár se jár és onnan nincs visszaút... 4 és fél perc tobzódás, pánikolás, szitkozódás és némi idegbaj (miszerint miért ülök én itt olyan nyugodtan, mikor neki sietnie kell és különben is, megint ő szívja meg...) után ajtó becsuk, Kisgyerek el. Csönd, béke, nyugalom. Csak a szakadó eső hangjait hallom. Érdekes, most kimondottan kellemes. Hol is van az előbb említett kávém? :)
köszönöm! :)
VálaszTörlésa bejegyzésed bearanyozta a napomat - ha már a napsütésnek nem sikerült. :D
(szabad lenne kérvényezni pöppet nagyobbacska betűket?)