2013. június 27., csütörtök

La famiglia

Amit eddig is sejtettünk, az egyre inkább beigazolódni látszik: nem vagyunk átlagos, "beskatulyázható" család. Látszólag semmi különös nincs bennünk, de aki közelebbről megismer bennünket, az aztán csak kamillázik.... ;) Ennek vázolására számos történetet tudnék felhozni, de - tekintettel arra, hogy fényes munkaidő van, és ki tudja, meddig hagynak nyugodton - csak a legutóbbi, jelenleg is javában tartó "fennforgást" érinteném - egyelőre. Történt ugyanis, hogy tavaly CsB és barátnője útjai elváltak. CsB állította, hogy nincs gond, minden oké, nem is hozhatott volna jobb döntést és ne aggódjunk miatta, de hát a család az család, és a "ne aggódjatok miattam, megvagyok" maga a vörös posztó.... Hónapokon át mindannyian fél szemünket a "Kicsin" tartottuk (aki ugyan valóban a család legkisebbje, de csak a születési dátumából kiindulva, mert amúgy magasabb bármelyikünknél, kétszer nagyobb a lába és alighanem már a testsúlya és a bicepsz-tricepsz-csuklyásizom szentháromsága is nagyobb, mint hármunké együttvéve.... :D ), nehogy "beforduljon". Persze a "Kicsi" élte világát, dolgozott, bulizott és - gondolom én - csajozott, de ha néha napján rákérdeztem, mizu a 2-es személyi számmal indulók terén, csak hümmögött-hammogott, hogy semmi különös, furák a mai lányok, túl rámenősek, nem tud "cserkészni", mert az agyukat is azonnal eldobják és már ugranak is a tálcára citrommal a szájukban, meg különben is, nem igazán találkozott olyanokkal mostanában, akit kétszer is szívesen elvinne moziba vagy kirándulni.... Ez az első pár hónapban még oké volt, de utána már kezdtünk izgulni, hogy mi van már.... JJL fel is tette pár hónapja a kérdést szemtől szemben neki, hogy hogy lehet az, hogy egy ilyen jóképű, fiatal srác hónapok óta egyedül legyen és még csak kilátásban se legyen neki senki.... Aztán ő is jól megkapta a standard "furák a csajok+sokat dolgozom, sok esélyem nincs is ismerkedni" dumát. Ettől persze egyikünkben sem tért nyugovóra a "vezérhangya", sőt. Egy szó, mint száz: hol csendben drukkoltunk, hol családi kupaktanács keretében (persze szigorúan a "Kicsi" nélkül) sopánkodtunk, hogy mi lesz, hogy lesz, hol direktben neki szegeztük a kérdést, hogy mi újság és így teltek-múltak a hónapok. Persze azt tudtuk, hogy az a veszély nem fenyegeti, hogy magányosan fog megöregedni és mindenáron nem is akartuk összehozni valakivel, de azért örültünk volna, ha elénk áll egy csinos kis csajszival, hogy ő a nagy Ő. :) Zajlott mindez egészen mostanáig... Történt ugyanis, hogy végre volt a rengeteg munka mellett néhány nap szabija, és Őfelsége levonult a Balatonra pár napra. Majd hétfőn reggel küldött egy emailt balatoni képekkel, és.... Igen, bizony, már az első fotón egy leánykát ölelgetett. :O :) No persze több se kellett, hívtam a DrágAnyukámat, hogy nézte-e ma reggel már a levelezését, mert ha nem, fürgén tegye meg....Persze mindjárt ApciTapci is bekapcsolódott az információáramlásba, és izgatottan nézegettük a fotókat... Az igazi röhej innen indult. Történt ugyanis, hogy az első örömhullám után elkezdtünk aggódni. Ahogy azt kell. :) :P Mostanáig azon paráztunk, hogy mikor lesz, ki lesz, most meg éppen az ellenkezőjén.... :D Beszéltem Anyuval, kérte, hogy véletlenül se mondjam senkinek, de nagyon izgul, hogy kedves-e a kislány (és házias-e :D ), és hogy csak remélni tudja, hogy igazán szereti a "Kicsit". Valamivel később beszéltem Apeccal, aki kérte, hogy ne mondjam senkinek, pláne ne a "Kicsinek", de nagyon izgul, hogy egymáshoz valók-e és hogy igazán szereti-e a kislány a "Kicsit", meg persze azon, hogy nem fog-e fájdalmat okozni neki...Ezek után még hangot adott abbéli félelmének, hogy túlságosan nagy és szép szemei vannak a leánykának, ami felettébb veszélyes.... :D :) Azt, hogy nekem milyen gondolatok/félelmek száguldoztak a fejemben, azt már le sem merem írni. :D :P Legyen elég annyi, hogy bár alaptételem, hogy aki az Öcsikémet szereti, azt én is szeretem, de azért van bennem némi szorongás amiatt, hogy könnyű lesz-e szeretnem, vagy meg kell dolgoznom érte. (A Falkavezér szerint simán hülye vagyok, és csak pazarlom az időmet azzal, hogy próbálom kitalálni, milyen lehet a lány, mert ha itt lesz az ideje, úgyis megtudjuk.) 
Abban azért mindannyian megegyeztünk, hogy nem szólunk bele a választásába és érdeklődve, szeretettel várjuk és fogadjuk a leányzót, ha bemutatásra kerül a sor. De azért nem lennénk őszinték, ha nem vallanánk be, hogy fene mód aggódunk, hogy a "megfelelő puzzle darab" került-e a kezébe, aki az ő tökéletes párja lehet, aki még a családunkba is passzol.... 
Mindezeken agyalni egy néhány hetes kapcsolat fölött viccesnek tűnhet, de nincs mit tenni, agyalunk, ha akarjuk, ha nem. Mielőtt bárki "muszájdzseki" után kiáltana, azért közlöm, hogy azért rettegésről szó sincsen és a napunk nagy részében nem ezzel foglalkozunk, de tény és való, hogy erősen foglalkoztat bennünket kollektíve az ügy. ;) 

1 megjegyzés:

  1. Falkavezér véleményét osztom! :-D
    Ugyan, simán lehet, hogy semmi nem lesz ebből... Öcséd meg még ráér! :-)

    VálaszTörlés