Brazília - harmadik fejezet, melyben az utazók végre elindulnak...

... és meg is érkeznek. :) Bár a korábban vázolt előzmények tükrében nem sok időnk volt izgulni indulás előtt, az utolsó éjszakákra azért jutott bőven éber forgolódás. :) Jómagam, aki egy mormotába oltott téli álmot alvó medve lehettem előző életemben, úgy pattantam ki hajnali 3-kor, mikor megcsörrent a vekker, mintha szolgálatban lévő tűzoltó lennék...Fura volt az 5 fokban, novemberben olyan ruházatban elindulni, mintha vénasszonyok nyara lenne, de nem akartunk "felesleges" cuccokat cipelni, sem a hajnali órán bárkit rávenni, hogy kivigyen minket (a cuccainkat pedig a becsekkolás után haza), így maradt a kissé bátor farmer-kapucnis pulcsi-tornacipő kombó. A taxis meg is kérdezte, hova készülünk, mert jobbnak látta még indulás előtt tisztázni, hogy nagyon messzi, meleg tájra tartunk-é vagy csak simán félkegyelműek vagyunk a pesti éjszakában. :D

A repcsi itthonról valami műszaki hiba miatt jókora késéssel indult el, így a párizsi átszállás kellemes-kényelmes nézelődés és duty-zás helyett egyik kaputól a másikig történő rohanásból állt (mint valami amerikai családi moziban...). A gépet szerencsésen elértük, levegőt ugyan még vagy 30 percig nem kaptunk, de fent voltunk a járaton.... Kis hatásszünet után az én DrágaFérjem felém fordult és hangulatomat fokozandó megkérdezte, hogy ugye tisztában vagyok azzal, hogy a bőröndjeink tuti nem tudtak kiugrani a budapesti járat rakteréből és utánunk rohanni, így most ki tudja meddig a kézipoggyászunkban lévő holmikra számíthatunk. Ekkor átsuhant az agyamon, hogy otthon az utolsó pillanatban kiszedtem minden "ha elveszne a poggyászunk, pár napig ezekkel kihúzzuk"-típusú hasznos holmikat és mégis csak a bőröndbe tuszkoltam őket, mert hát legyünk optimisták, miért veszne el a poggyász, és telepakoltam a hátizsákomat könyvvel és más olyan - általam hasznosnak vélt - tárggyal, amikről később kiderült, hogy - az útlevelet leszámítva - sem az utazás során, sem a célt elérve nem kellettek. Éljen. 

Az utazás hosszú volt, Párizsból Rióig még vagy 11 óra, de - bár azt hittem, egy percet sem fogok tudni aludni - egészen nagyokat sikerült "lapítanom", amikor meg nem, mindig hoztak valamit enni, inni, így gyorsabban eltelt az idő, mint hittem. Persze azért eléggé meggyűrődtünk az út közben így is - de ez mondjuk a megérkezést és a vámvizsgálatot követő percben már nem érdekelt minket. :) 

(A kép saját, a megérkezés pillanatában kattintottam a reptéren a tranzitfolyosón.)

 

 Amint kiléptünk az erősen légkondicionált reptéri csarnokból (este 9 óra körül), szó szerint képen csapott minket a a hőség. :) Ekkor tudtuk, hogy megérkeztünk. :) Mint ahogy ekkor már azt is tudtuk, hogy a csomagjaink Párizsban vannak és a holnap reggeli járattal érkeznek meg várhatóan, de majd kihozzák őket nekünk. Így kezdődött el hát a kalandunk Brazíliában, Rio de Janeiroban, december 1-jén 21 órakor, hosszú és rendkívül vastag farmernadrágban, mindenféle váltócucc nélkül. Ekkor már vastagon örvendeztünk, hogy télikabát és/vagy egyéb ruhanemű nem súlyosbítja a helyzetünket. ;) :D

Brazília - második fejezet, melyben az utazók még mindig nem indultak el...

... mert felszállás előtt még összeházasodtak gyorsan.... :) Az már a kezdet kezdetén nyilvánvaló volt - idén 10 éve!!! -, hogy a mi kapcsolatunk koránt sem átlagos, konvenciókhoz igazodó, de hogy egy hónappal korábban még mi magunk se tudjuk a polgári esküvőnk dátumát, azt mi sem gondoltuk volna. Természetesen a szándék nem hiányzott, de úgy terveztük, hogy a polgárit és az egyházit is kint fogjuk megtartani... Időközben azonban kiderült, hogy a polgári kinti megszervezése annyi felesleges adminisztrációval és kiadással járt volna, nem beszélve az idegeskedésről - minek okát mindjárt bővebben is kifejtem -, hogy végül erről lebeszéltük magunkat. Kint ugyanis min. 6 héttel korábban be kell nyújtani minden szükséges papírt hiteles fordításokkal, külügyes és egyéb igazolásokkal és pecsétekkel a kiszemelt hivatalba és ismerek olyan meleg párt, akiknek első körben azért nem sikerült kint összeházasodniuk, mert pár nappal kicsúsztak a 6 hétből...No ennek a szélén táncoltunk mi is.. Ekkor - mert ugye már nagyon megérett bennem az elhatározás, hogy én bizony férjes asszony leszek - "lőtt az agyam", hogy mi volna, ha a polgárit itthon tartanánk, az egyházit kint. Persze az itthoni megszervezése sem volt piskóta, tekintettel arra, hogy addigra, mire ezt elhatároztuk, már az itthoni határidőkből is kicsúsztunk.. Szerencsére ez végül nem jelentett akadályt, egy rendkívül kedves-helyes anyakönyvvezetőnek köszönhetően 2 nappal indulás előtt bizony ott álltunk egymással szemben, bepárásodott tekintettel a tomboló tömegek (értsd: a szüleim - jaj bocsánat, a tanúink :P) előtt. 

  

Hazudnék, ha azt mondanám, nem örültem volna, ha minden szerettünk jelen tudott volna lenni - volt is ezért meg az utazás miatti izgalom+ a munka miatti stressz miatt egy kis sírdogálás - de végső soron a házasság kettőnkről szól, és mi mindketten jelen voltunk, szívvel-lélekkel. :) 

Kisebb csodaként éltem meg, hogy ép ésszel elérkeztem eddig a pontig, ugyanis 2 órával indulás előtt még dolgoztam, a ruhámat és minden egyebet mérgezett egér üzemmódban kellett beszereznem és miután megbeszéltük, hogy a házasságkötésünket majd csak a visszatérésünk után osztjuk meg a többiekkel, még beszélni sem beszélhettem senkivel..... Mindezek hatására kb. egyszerre produkáltam az összes létező emberi érzést a felhőtlen boldogságtól a jeges rémületig.... :D De amikor már ott álltunk és sem ő, sem én nem késtünk el , már a korábbi döccenők mit sem számítottak. Hiába volt ilyen szűk körű - vagy éppen ezért?! - olyan meghitt és kedves volt az egész szertartás, az eskü és minden "hivatalos eljárási cselekmény", hogy életem egyik legkedvesebb élménye marad, míg élek. :) Természetesen volt pezsgőzés (ApciTapci szerint soha ki nem ürülő pezsgősüvegből... :D), vacsora és torta, ahogy kell. :) Másnap persze muszáj volt leszállni a rózsaszín felhőről, mert DrágaSzüleim magukkal vitték Jolikát panzióztatásra, mi pedig őrült rohanásban beszereztünk mindent amit az elmúlt hetekben kellett volna, ha lett volan rá időnk, amire szükségünk volt az utazáshoz VAGY úgy véltük, hogy szükségünk lesz rá (pl. moszkitó spray). Végül mindent begyömöszöltünk a bőröndökbe + a hátizsákokba, majd 2-3 óra alvás után, december 1-jén, vadak hajnalán, szakadó esőben és 5 fokban, egy farmernadrágot, tornacipőt+pulóvert viselve elhagytuk az országot és irányt vettünk délnek. Mit ne mondjak, nem nagyon kellett törölgetnünk a könnyeinket, nem úgy, mint 2 nappal korábban.... ;) :)

Új év, új élet :)

Békés, boldog új esztendőt kívánok mindenkinek csupa széppel és jóval, szerencsével, kalandokkal, harmóniával... :) Remélem, az idei évünk még klasszabb lesz, mint a tavalyi volt! :P (Megjegyzem, az utolsó egy hónapban annyi minden történt, hogy hirtelen nem is emlékszem az év többi részére.... :D) Egy biztos: életemben először utazhattam Európán kívülre, a világ másik végébe és - bár már ez önmagában is elég lett volna az izgalmi állapothoz - mindezt már férjes asszonyként tehettem meg. :) Akik ismernek, akár csak egy kicsit is, azok tudják, hogy ez nekem milyen sokat jelent. Semmi sem változott, de mégis minden megváltozott. :)

Olyan gyorsan történtek az események, hogy mire elkezdtük volna megszervezni, már túl is voltunk rajta, és mire felocsúdtunk volna, hogy férj és feleség vagyunk, már a repülőgépen ültünk. :) Az utazás maga is végig felfoghatatlan volt, nem is tudom megmondani, hányszor éreztem azt, hogy ezt csupán álmodom, pláne, hogy kint is megerősítettük az itthoni esküt :), így aztán most kezdjük az egészet "emészteni" és felfogni, mióta itthon vagyunk és újra szembesülünk a szürke hétköznapokkal. Ok, ezek a hétköznapok most nem is annyira szürkék, mert rengeteg a tenni-és szervezni való, de azért már mégis csak ki kellett zökkennünk a pálmafák, az aranyló homok és a kellemes meleg nyújtotta vattacukorszerű mindennapokból.... De hát, ahogy drága Albert mondta A tizedes, meg a többiek című örökbecsű alapműben: "Minden elmúlik egyszer...." De a mi közös életünk, igazi és hivatalosan is elismert családként (!) még csak most kezdődik. :)  (Tisztában vagyok vele, hogy ennél lényegesen több részletet érdemelnének az események, de ezt idő hiányában, valamint a sajnálatosan nagy munkamennyiség figyelembevételével kénytelen vagyok későbbre halasztani, de ígérem, hamarosan folyt.köv!) 

Már megint...

.... rengeteg idő eltelt a legutóbbi bejelentkezésem óta.... Pedig annyi, de annyi mondanivalóm volna, mégsem jutok a blog közelébe... (Tudooom, mindenkinek arra van ideje, amire szán....) És megint csak azt tudom ígérni, mostantól megpróbálok gyakrabban bejelentkezni. Hátha ezúttal sikerül is betartanom. :) 
Hihetetlen, hogy mennyi minden történt az utóbbi időben. Első és talán legfontosabb történés, hogy CsB (másnéven CsaládBüszkesége, a HaInnenNézemLegkisebbHaOnnanNézemEgyetlenFiú) elhaladt szeptember elején Rómába pár napra a kedvesével nyaralni, mondván, hogy alig-alig tudnak együtt lenni, és muszáj kicsit elhúzniuk a világ zaja, meg a folyamatos rohanás elől, és.....Bár a kiruccanásuk alig tartott tovább, mint egy szempillantás, mi azért rendesen "kamillázunk" azóta is, ugyanis az én drága testvérem olyan romantikus 5 napot szervezett és rendezett a legnagyobb titoktartás mellett, hogy Rosamunda Pilcher is elszégyellhetné magát. :) Egy szó, mint száz: vissza még szélesebb mosollyal az arcukon tértek haza és a "VeszélyesenSzépSzemű" (ahogy Apám nevezte az első fénykép láttán :D ) az ujján egy "kis extrával" is büszkélkedhet... ;) :) Persze hogy a hír hallatán felbolydult a családi méhkas! :) Mert hát tudtuk mi, hogy komoly a kapcsolat, na de azért mégis... Hisz' pár napja még vár volt a jele az oviban, és hát mi inkább a kicsit trehány, rendetlen, nagyon szétszórt, kissé őrült profos oldalát ismertük és nem a romantikus szervezőzsenit. :) 
Szeptemberben egy fővel gyarapodott is a család, Bogi unkanővéremnek született kisfia. A bébi különben mindegy, csak nem apró, már a 6 és fél kilót ostromolja és természetesen - mint mindenki a családban - gyönyörű. :)
Időközben mi pár hét alatt, észrevétlenül váltunk "hegylakókká". Hiába no, csak igaz a mondás: a jót könnyű megszokni. Nekünk is sikerült. :) Ránk jellemző módon még nem költöztünk át teljesen, sok mindennek nincsen meg a helye és egy szobát kompletten a kuplerájnak tartunk fent (értsd szárító, vasalóállvány, dobozok, szatyrok, kiTudjaMégHovaTesszükVégül-holmik....), de az első perctől, hogy átköltöztünk, imádjuk. :) Kicsit még mindig olyan, mintha külföldön élnénk vagy nyaralnánk valahol. :)A napjaink egyébként elég mozgalmasan telnek. Ha éppen nem dolgozunk, akkor kirándulunk, a barátokkal találkozunk vagy éppen próbáljuk önmagunkat utolérni. Mindeközben próbálok a suli végére is pontot tenni, ez ügyben eredményesnek tűnő tárgyalásokat folytattam a munkahelyemen, de nyugtával dicsérjük a napot. ;)
Folyt.köv.

Jesszumpepi!

Ilyen régen nem írtam? - kiálthatnék fel döbbenetemben, ha nem tudnám pontosan, milyen régóta nem keveredtem a blogom (és mások blogjának) közelébe se... :( Az élet persze zajlik, elég rendesen.(Többek között ez is az oka annak, hogy nem tudtam írni.) Egyelőre csak schlagwortokban az elmúlt hetekről, hónapokról: szakdolgozatírás ezerrel, munka vakulásig és persze még mindig tart az irodában az "amennyiben fizuemelést kérsz, kérdem én, ki vagy te, de ha szabira mennél akár csak 1 napra, megáll nélküled az élet és mindenki nagyon aggódik, mi lesz most"-hangulat, heti egy lánybúcsú és/vagy esküvő, szülinap és mindezek tetejébe, szinte a semmiből az ölünkbe pottyant a lehetőség, hogy költözhetünk. :) Persze ideálisabb lett volna egy csendesebb, nyugalmasabb pillanatban, amikor semmi mással nem kell foglalkoznunk, csak az átcuccolással, de azért így sem panaszkodunk, csak lényegesen lassabban haladunk. Eleinte kicsit aggódtam, nem fog-e hiányozni a "régi" lakás, mégis csak az volt az első saját lakásom és a MI első közös otthonunk is, de egyelőre nagyon élvezem/élvezzük az új helyet és egyikünk sem sírja vissza a régit. Más lenne persze a helyzet, ha el kellett volna adni, de így, hogy bármikor felszaladhatunk oda is, lényegesen könnyebben tudtuk magunk mögött hagyni közös életünk egy jelentős szeletének színterét. Ott minden karnyújtásnyira volt (boltok, piac, metró, villamos, belváros belvárosa stb.), itt most cserébe kétszer akkora helyünk van (érzetre még több is), erkélyünk, csillagos égbolt, tücsökzene, erdő illat.... :) Nagyon más. Jó. :) Reggel sarkig tárhatom az ablakot anélkül, hogy valaki a körfolyosó túloldaláról rögtön bebámulna, csönd és béke van, meg madárcsicsergés. :) Ez kell nekünk. Koktélcseresznyeként az egész tetejére: még a térképről sem kellett lemennünk emiatt, mintegy 9 perc alatt le lehet buszozni a NekemMárCsakMoszkvaTérre. Ha végre lesz internet is a lakásban, maga lesz a földi blogparadicsom. :) ;)

Napi derű

Azért van abban valami báj, amikor az irodában hetek óta porfogóként üzemelő, hatalmas, tömör fa sarokszekrényt, amely nem elemeire bontható, a Négyszemű, a Kisgyerek és a Kopasz nyakaikon kidagadt erekkel, fogaik között "c" hangokat átszűrve, fújtatva és rendkívül viccesen totyogva, mint a pingvinek próbálják meg átszenvedni az iroda egyik szobájából a másikba. :) Mindezt persze úgy, hogy a szárnyas ajtók kisebbek egy hajszállal, mint a szekrény... És az ilyenen ne röhögjek hangosan, pláne, ha még össze is vesznek/szakértenek is mellé, úgy férfiasan.... :)

A napom... Avagy a széria folytatódik....

Természetesen éjszaka elkezdtem a "műsorozást", így reggel kissé pironkodva, de azért elszökelltem a nőgyoggyerhez, aki a hírtől, hogy akkor mostan vizsgálat nemigen lesz, de esetleg cseveghetünk pár percet és írhat nekem egy receptet, csak nevetett. Jó, ok, azt azért sejtettem, hogy letargiába nem fog esni, de azt hittem, zabosabb lesz, hogy miért centiztem ki ennyire a látogatást. Ehelyett csupán megígértette velem, hogy egy rákszűrésre azért visszajárulok hamarosan, különben meg menjek Isten hírével.

Az irodába beérve kissé lehidaltam, mert az asztalom és a jegyzeteim elég rendesen le voltak pötyögtetve vérrel. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy az egész undibb-e, mint amilyen rejtélyes, vagy rejtélyesebb, mint amilyen undi.... A Fiúk persze masszív tagadásban voltak, aztán egyikük benyögte, hogy feltehetően az irodát felmérni érkezett mérnökök egyike lehetett az elkövető, mert ők (mámint a Fiúk) - egy átlagos naptól eltérően - nem estek egymásnak és nem próbálták meggyilkolni egymást sem az asztalomnál, sem máshol... Ez esetben viszont csak egy kínzó kérdés marad, amire valszeg soha nem kapok választ: mi a fészkes fenét kereshetett az asztalomnál az illető, miért fogdosta és pötyögtette össze a papírjaimat és ha már, akkor miért túrt össze mindent?! Komolyan nem értem. Soha, sehol eszembe nem jutna más asztalánál garázdálkodni, még ha papírra vagy éppen tollra is volna szükségem... Mindegy, mindannyian másmilyenek vagyunk.....Szerencsére a leggázosabb papírlapokat egy mozdulattal kihajíthattam, mert nem volt már rajtuk  semmi életbevágó, így aztán több volt az esetnek füstje, mint a lángja, de azért remélem, nem sűrűn fog ilyesmi előfordulni. Blöeh....

Miután lenyugodtak a kedélyek, lázasan keresni kezdtem a tollamat, amit tisztán emlékeztem, hogy hova tettem le tegnap. Természetesen magamban szépen sorban meggyanúsítottam mindenkit és értetlenkedtem, hogy már a hiperrózsaszín tollamat is eldörrentik a bitangok, hát milyen világban élünk. Már vagy jó 10 perce cukkoltam magamat és írtam egy nagyon nem szeretem tollal, amikor belém hasított a felismerés, hogy tegnap indulás előtt behajítottam a táskába a keresett eszközt és feltehetően még mindig ott lapul a belső zsebben... No hát ennyit arról, ha én valamire tisztán emlékszem....... (És neeeem, nem ez volt a mai nap legizgalmasabb pillanata és talán nem vagyok teljesen őrült. Sőt, még az a váratlan fordulat is bekövetkezhet, hogy írok valami értelmes/érdekeset is előbb-utóbb.)   

Buborék...

... -ra is változtathatnánk a nevünket, mert úgy pezsgünk, mint a hétszentség. :P A Falkavezér annyit melózik, hogy sztem már a hátsóján veszi a levegőt... Én - hosszú idő óta először ezen a héten - nem panaszkodhatom, ami az irodai munkavégzés tempóját és/vagy mennyiségét illeti, így aztán időben(!) el tudok indulni haza a nap végén, és aztán otthon próbálom utolérni magamat, több-kevesebb sikerrel. Futkosok, rendezkedek, főzök, takarítok.... Néha semmi látszata azon kívül, hogy estére rettenetesen fáradt leszek :D, de legalább próbálkozom.... És kis tündérek csapatáról ábrándozom, akik mire hazatérünk, már régen kitakarítottak, elmosogattak és elpakoltak, kivasaltak és az ebzetet is megsétáltatták napközben kétszer..... Azért még élünk, létezünk és a kedvünk is jó legtöbbször, de azért már nem ártana egy kicsit lelassítani és csak azzal foglalkozni néhány hetet napot, ami igazán fontos és amiben örömünket leljük.... Erre talán most, a hosszú hétvégén lesz is némi sanszunk, ugyanis kaptunk egy váratlan és igen kedves invitálást egy barátunktól, hogy tartsunk vele néhány napra Svájcba. :) Jóformán csak megyünk és jövünk, de azért ez is mindenképpen több, mint a semmi, ráadásul Svájcba már régóta készülünk és ez is egy kiváló lehetőség arra, hogy néhány napra kiszakadjunk a mókuskerékből és magunk mögött hagyjuk a hétköznapokat. Ennek érdekében akár kétszer ennyit is gyűrődnék egy autó hátsó ülésén vagy csomagtartójában is, ha kell.....! :D Azt ugyan még nem tudom, hogyan és mikor fogunk tudni bepakolni a holnapi induláshoz, mint ahogyan azt sem, hogyan fogom tudni magamat megfékezni, hogy ne akarjam becsomagolni a komplett ruhásszekrényemet - mely ugyan nem tartalmaz soha egyetlen göncöt sem, amit felvehetnék, de ez eddig még nem tántorított el attól, hogy ne akarjam az egészet besuvasztani egyetlen bőröndbe..... :P Mindegy is, régóta tudjuk, hogy úgy szép az élet, ha zajlik. ;)

Ez megint egy olyan nap...

... amikor dolgozni kéne, de minden máshoz inkább lenne kedvem. El-és átüteltni otthon a fűszernövényeket/virágokat, kicsit pakolászni, sétálni egy nagyot Jolival, mielőtt teljesen elromlik az idő, megnézni valami jó filmet.... Még vasalni is szívesebben vasalnék. :O A Falkavezér szerdáig Horvátországban élvezkedik, így aztán - kénytelen-kelletlen - bőven lenne időm otthon a "reformokhoz" (vagy csak egy szimpla takarításhoz), de tegnap pl. az agyhalottak tartottak nálunk soha véget nem érő közgyűlést (megint...), minek következtében mire hazaértem, én magam sem voltam túl sok mindenre használható...Ezen persze már meg sem lepődöm. Persze amikor meg itthon van, és azon ritka pillanatok egyikét éljük, hogy egyikünk sem dolgozik, akkor próbáljuk kihasználni az időt, így aztán a lakás szalad.... Persze, tudom, maradhatnánk otthon is szutykolni, de amikor így is olyan keveset vagyunk együtt, akkor nem az életem álma, hogy még a hétvégét is nagytakarítással töltsük. Öreg hiba.... Ezért nem élünk olyan kis ékszerdobozban, mint CsB-ék. Na náluk aztán tényleg olyan tisztaság és rend van, hogy rendesen zavarba jöttem tőle.... Simán bemutatható lenne a kéglijük valami menő magazinban is.... Persze ez azért nem CsB érdeme, de már az is nagy szó, ha valahol tartósan jelen van, hogy nem lesz a puszta jelenlététől kupleráj....;) :P Sőt, egészen új oldaláról mutatkozik be az utóbbi hónapokban. Ahogy Anyu mondaná, egészen "emberszabású" . ;) Hiába no, felnőnek a gyerekek. :) Lassan már nekem is illene....

Érzéki csalódások

Reggel, az ablakon keresztül napsugarakat és vígan dalolászó, ide-oda röpdöső madarakat megpillantva felbátorítva éreztem magamat arra, hogy szoknyát húzzak. (Igaz, hogy pamutharisnyával és viszonylag vastag farmerszoknyát, de mégis csak szoknyát.) Békésen elkortyolgattam a kellemesen melengető kávémat, közben örömködtem egy sort, hogy milyen klassz is, hogy már itt a május, a jó idő és most már egy-egy zordabb front is csak 15 fok köré tudja hűteni a levegőt, ami örvendetes, majd kilibbentem az utcára az Ebbel... A második percben még csak sejtettem, az ötödikben viszont már biztosan tudtam, hogy mégis csak nadrágban megyek dolgozni. A biztonság kedvéért a pamutharisnyát azért magamon hagytam. :P

Megint hétfő...

Pedig olyan jó volt a hétvége! (Leszámítva, hogy a "péemes" miatt időnként szétvet az ideg&hogy szombaton kicsin múlott, hogy el nem hagytam a mobilom, de erről majd később...) Egyetlen porcikám sem kívánta a munkába jövetelt.... Ráadásul itt diliház van reggel óta - szokás szerint. És hideg - szokás szerint. Sokat számít, hogy hétvégén nincs fűtés, ilyenkor - hiába van kint kellemes, tavaszias idő - még a bútorok is nyomják ki magukból a hideget. Utálatos. (Délelőtt azon kaptam magamat, hogy nosztalgiázom, milyen volt, amikor a nyári kánikulában panaszkodtak a többiek, hogy kibírhatatlan a meleg és hogy mindjárt rosszul lesznek.... :P) De igyekszem nem csak a rosszat meglátni a mai napban, így szorgosan gyűjtögetem a "Miért is örülök a mai napnak annak ellenére, hogy hétfő?"-listámra az okokat, amik mosolyra fakasztanak/apró rőzselángokat lobbantanak fel a lelkemben.. ;) 1. Ez a 4. hétfő az Ápolt nélkül. Ez már önmagában is elég a boldogsághoz. 2. Ma van CsB névnapja. :) 3. Még egy nappal közelebb vagyunk a tavaszhoz. 4. Mindjárt vége a napnak és bekuckózhatok otthon a Falkavezérrel és Jolival. 5. Anyukám panaszkodott, hogy soha nem nyer a kaparós sorsjegyekkel. Vettem neki 5 darabot, hátha.... 5-ből 4-gyel nyert. :) Igaz, hogy bankot azért nem robbantott, de azért mégis csak nyert. :) (Megjegyzem a múlt héten a Falkavezért is megleptem 5 sorsjeggyel és neki is 5-ből 4 nyert.) 6. Kb. 2 perc múlva lecsattoghatok az utcára ebédidőnek álcázott bámészkodásra és szusszanásra, és még az is megeshet, hogy veszek egy-két cserép virágot az irodába. Elvégre közeleg a tavasz....! :) 

Ihaj-csuhaj és trallala

Úgy tűnik, hogy egy darabig még nem költözünk az irodából, de az életem mégis ígéretesen változni látszik, még pedig azért, mert az Ápolt, aki eddig jelentős feszültségeket gerjesztett az irodában és a beteg lelkével és elméjével megmérgezte a mindennapjaimat, a hónap végén (azaz 4 nap múlva!!!!!!), egyedül próbál szerencsét. (Mondja ezt ő, mert tulajdonképpen egy másik kolléga nyakára megy élősködni, ahogy azt velünk tette... Aki most még mit sem sejt, de lennék pók a szobája sarkában, amikor majd rájön, hogy egy gyakorló szociopatával van dolga... Kicsit sajnálom is szegényt, de az élet kemény. Én már csak tudom, 2 évig szívta a véremet ez szemétláda.) Így aztán - egyelőre még diszkréten - megy az ünneplés az irodában, de nem tartom kizártnak, hogy péntekre behozok egy jó üveg pezsgőt, amit a szobájában, a holmijai hűlt helyén fogunk elfogyasztani. :))))))

Ez volt az a verzió, amiben titkon reménykedem, amit mantrázgattam az utóbbi 2 évben, de nem mertem hinni benne, hogy bekövetkezhet. :) Amikor a legrosszabb napokat/heteket éltem az irodában, hajszálnyira attól, hogy felmondjak (miatta...), akkor is azt mondogattam, hogy nem fogom hagyni, hogy egy ilyen mocsok kicsináljon, előbb kerül ő ajtón kívül.....! És lám... :)

Ami van...

... a teljesség igénye nélkül: hétfő; borzalmas hideg (az utálatos metsző, erős szél miatt....); múlni nem akaró nátha munkaundoritisszel súlyosbítva; jéghideg kéz; elsőbbségi küldeményt 4 munkanap alatt kézbesítő posta (ennyi idő alatt én is odaértem volna a levelemmel gyalog, törpejárásban...); szép, rövid, vagány színűre lakkozott (kékből a lilába játszó, gyöngyházas színben) körmeim (életbevágó :P);  egy teljesen eszelős ügyfél, aki szabályosan zaklatja az egyik kollégát; tüsszögés (kialakulófélben lévő izomlázzal); egy kispapa(-nak látszó Ápolt), akinek otthon kellene lennie elsőszülöttjével és gyermekágyas asszonyával, ám ő mégis lázasan dolgozik és szívja a vérem idebent; egy nagy adag, jó forró kínai erős-savanyú leves, ami vérré vált (hogy valami jót is említsek); egyszerre süvöltő kaputelefon, csengő, mobil és minden más elektromos ketyere, ezekkel egyidejűleg a fülembe folyamatosan duruzsoló ügyfél és/vagy kolléga (csak hogy érezzem a törődést); soha véget nem érő nap, hóesés (na jó, ez még azért nem nevezhető annak, de valami esik, ami egyértelműen hideg és fehér), sötét már 15:15-kor (megszokhatatlan...) és totális ötlethiány, hogy mi legyen ma este a vacsora... Bónuszként pedig: van egy kisebb lottónyereményünk is, ami ugyan nem akkora, hogy ne kelljen holnaptól dolgozni jönni, de azért mégis csak valami. ;)

Ami nincs: kicsattanó munkakedvem; a megfelelő testnyíláson történő lélegzetvételi képességem; ízlelő és szaglóképességem (5 perc nyugim; három fejem (de ez csak egy isteni csodának köszönhető); rend az asztalomon; kedvem bent maradni fél 6-ig, de még jön egy bamba ügyfél a papírjáért; kedvem vasalni (pedig lassan kamaszfiú magasságúra nő a vasalatlan... :D Mondjuk van előnye is: így legalább elférnek a vasalt ruhák a szekrényben. :P); hely a fagy elől a lakásba menekített növényeknek (helyesebben szólva a növényeknek van, lassan nekünk nincsen... :D); csokim (pedig most ölni tudnék pár kockáért); adventre tökéletesen felkészített és kitakarított lakásunk (de öles léptekkel haladunk vele, szóval van még remény!).... És még sorolhatnám. Mindenesetre - vagy mindezek ellenére - nincs rosszkedvem. Sőt...! :)

Még csak szerda van, de...

... megérett a pillanat arra, hogy tartsak egy heti összegzést, ugyanis:  

... már túl vagyunk a hét legeslegrosszabb poénjain. Köszönhetően NégyszemNagyőnöknek, aki valószínűleg munkába jövet átlapozott lenyelt néhány évtizednyi Mórickát (vagy csak sokáig volt összezárva 8-13 évesekkel - bár gyakran ő maga is egy nagyra nőtt 10 éves). 

... Ápolt, akinek növényt sem lenne szabad tartania, az éjjel apa lett. Őszintén bevallom, az első gondolatom az volt, hogy remélem, bent volt a szülésnél, és mielőtt elájult volna és esés közben jól bevágta volna a fejét egy, de inkább több tárgyba, a csaj minimum véraláfutásosra marta a kezét. :P A babának természetesen jó egészséget és a legjobbakat kívánom. :) Fél 1 körül aztán beállított a boldog és büszke apuka, aki jócskán kiesett az eddig megszokott "Ápolt" szerepköréből, oly' annyira hogy előbukkant belőle az ember. :O Mosolyogva, kicsit zavarodottan és fáradtan mesélt a majd' egy napig tartó vajúdásról és a gyerekről, akinek van haja, meg kezei és lábacskája, és persze maga a tökély. Jah és nyugodt baba, nagyon békésen elszundikálgat. (Ezen jót röhögtem, de csak magamban. Majd visszatérünk a kérdésre néhány hónap és jó néhány szemkörnyéki karika múlva... ;P) Gondolom, ez a pillanatnyi kilengés csak az adrenalin és az eufória keverékének hatása és napokon/heteken belül visszazökken a Ápolti minőségébe (az ordítozásokkal és fogcsattogtatásokkal együtt...)  de azért jó volt megtapasztalni, milyen lenne, ha normális lenne....

... a Falkavezér már megküzdött a férfiakra igen veszélyes kórral, a megfázással. Az állapota a hétfő éjszakai - keddi mélypont óta rohamosan javul, amiben nagy segítségére volt az étcsokoládés kandírozott narancshéj, amiből nagyobb mennyiséggel kúrálta magát. ;) Én pedig csendben reménykedem, hogy ha a minden jel szerint sikerült a wellness hétről hazatérő kollégától nem elkapnom a vírusos kötőhártya-gyulladását, majd pedig a hasmenős-hányós vírust, amit feltehetően a gyerekeitől kapott el (mint mondta, ha a kötőhártya-gyulladás nem vakította meg, hát majd kif.ssa a szemét magától... :D), akkor csak megúszom ezt is....

... annyit dolgoztam és túlóráztam, mint máskor egy egész héten, így a mai napot önhatalmúlag egy kicsit lazábbra vettem. Persze, mint tudjuk, nyugtával dicsérjük a napot...

... hogy is felejthetnénk el a tegnapi napot, amikor is az Ápoltaknak sikerült felgyújtaniuk az erkélyt... 

... totálisan karácsonyi hangulatba kerültem - nem a fentiek hatására, ezt azért rögzíteném. :)