2015. szeptember 9., szerda

Apró örömök

Ma bringás futárt kellett hívnom és amikor bemutatkoztam, kétszer is visszakérdezett a diszpécserük (egy fiatal srác), hogy mi is a teljes nevem. Majd közölte, hogy szeretne a házasságkötéshez gratulálni és sok boldogságot kívánni, egyúttal módosítaná a nevemet a rendszerükben, ha nem bánom. :) Tudom, apróság, de nekem jól esett. :)   


2015. szeptember 8., kedd

Brazília - nyolcadik fejezet, melyben az utazók vacsorázni mennek

Vőlegény megérkezésének estéjén az Örömapával négyesben elmentünk a lakásához közeli, autentikus brazil étterembe (Churrascaria Majórica). Hiába lett volna sétálva is max. 15 perc, autóval mentünk. Ahogy az étterem előtt kiszálltunk az autóból, már pattant is egy ifjú a vezetőülésbe és vitte leparkolni az autót. Mélygarázsba, zárt, biztonságos helyre, tisztára, mint a filmeken - gondoltuk mi. Hát ez is olyan dél-amerikaias megoldás: nincs mélygarázs, se parkoló, szerencsétlen addig köröz a tömb körül, amíg valahol az utcán fel nem szabadul egy parkolóhely és oda leteszi a járgányt, amikor pedig indulnál, onnan vissza is hozza. :) 
Tekintettel arra, hogy brazil portugál szókincsünk nem sokat gyarapodott az elmúlt órák alatt, hagytuk, hogy Örömapa rendeljen mindannyiunknak, és - finoman szólva nem bántuk meg. :) Természetesen caipirinhával koccintottunk, grillezett, szaftos marhahúst ettünk, köretként pedig az elmaradhatatlan farofa (pirított maniókaliszt) és rizs, no és egy kis sült krumpli került a tányérunkra.


A 3-4 pincérnek köszönhetően - akik folyamatosan figyelték, hogy nem szenvedünk-e hiányt bármiben,  és ha valakinek bármi fogyóban volt a tányérjáról, azonnal pakolták a ráadást -, gömbhalra ettük magunkat, majd elégedett mosollyal az arcunkon, kimért lépésekkel elbattyogtunk a kijáratig és haza gurultunk. Szó szerint és átvitt értelemben is. :)


Feltámadás

Három hónap sűrű hallgatás után - különös tekintettel arra, hogy közlési kényszeremet anyám és férjem egyre rosszabbul viselik :D, valamint arra, hogy mind gyakrabban kapom magamat azon, hogy "fejben blogolok" - úgy döntöttem, visszatérek. :) Rövidtávú terveim között szerepel befejezni az útinaplót (az évfordulóra csak sikerül... :P) és beszámolni életünk napjairól, mielőtt egytől egyig minden sztori a feledés homályába merülne....

2015. június 5., péntek

My real life LegoMan

Az utolsó vizsgám előtt kicsit nehezített volt a pálya: a legrettegettebb vizsgám, ahol úgy szórták ki az embereket, mint a sicc, sikerült, így - bár nem ez volt a terv - sajnos elkezdtem ünnepelni és ünnepeltetni magamat... Lelkemben apró kis rőzselángok gyúltak, némi tűzijátékkal és a szférák zenéjével fűszerezve, így bár próbáltam "ritmusban maradni", nem sikerült. :D Tetézte a "bajt", hogy a sikeres vizsgát követően szombaton CsB, azaz a Kicsi megnősült. :) Erről részletesebben később, most legyen elég annyi, hogy a csütörtök-péntek már rohangálással, cipő, ruha és egyéb motyók hajkurászásával, polgári ceremónián tanúskodással és egyéb tervező-szervező-újratervező tevékenységekkel telt. Szombaton lagzi, vasárnap rehab (valamelyest leplezve az állapotot, mert DrágaSzüleink röntgen szemei mindent látnak :D ), hétfőtől tanulás újra. A terv az volt, hogy az esküvő után lemegyek Anyuékkal a Kisvárosba és ott fogok tanulni jó egy hetet, a Falkavezér elmegy dolgozni/pihenni az Egyesült Arab Emirátusokba és ha hazaér pünkösd hétfőn, lejön értünk (Jolikáért és értem), maradunk még egy (fél)napot, aztán jövünk fel. Terveinket és az érzést, hogy idén csak jó történhet velünk és most minden sikerülhet, az élet egy huszáros vágással áthúzta..... Vasárnap este kaptam a hívást szkájpon, hogy "ne legyél ideges, nincsen semmi baj, de....." Szégyenemre az első gondolatom az volt, hogy úristen, beszabadult valami bevásárlóközpontba és elköltötte az összes pénzt, vagy vett egy tevét. :D Hamar kiderült, hogy sajnos nem erről van szó.... Hanem arról, hogy elmentek egy sivatagi túrára és felborultak a járgánnyal és eltört a keze... :( Még szerencse, hogy az utolsó nap, így nem gipszelték be (repülés előtt nem szabad), csak rögzítették, és azt kapta útravalóul, hogy itthon ahogy landol a gép, futás a kórházba. Egy jó kézsebészt keríteni hétfő reggel nem olyan nagy ügy, nem igaz? Pünkösdhétfőn már kicsit bonyolultabb. Főképp, mert mindenki vagy ki volt kapcsolva, vagy nem volt az országban.... De nagyszerű! Persze az idegességtől rendesen felpörögtem, így csak magával Jézussal nem beszéltem, és bár nem túl jó esélyekkel indultam, mire a traumára ért, már volt doki, aki várta. :) Rövid úton kiderült, hogy nemcsak az ujjai törtek el, hanem a csuklója is és operálni is kell, amint begyógyultak a horzsolások a kézfején. :( Hála Istennek azért az is rögtön kiderült, hogy az idegek és egyebek nem sérültek (csak az enyémek, de az mit számít :D ), így viszonylag megkönnyebbülve térhettünk haza. Azóta saját Legó Emberkém van, és ez még vagy 5-6 hétig így lesz. Inkább kértem volna a tevét a nappalink közepére, köszi. :D

Brazília - hetedik fejezet, melyben az utazó jelentősen eltér a tárgytól...

... mert igen fontos bejelenteni valója van. :) Először is szégyellem és szánom-bánom, hogy március 18-a óta nem írtam egy árva sort sem, de most az egyszer jó okom volt rá: Március 25-én megvédtem a szakdolgozatnak csúfolt torzszülöttemet, majd ezt követően minden 12-13. napon különböző rémesebbnél rémesebb tárgyakból záróvizsgáztam egészen a múlt csütörtökig, és immáron elmondhatom magamról, hogy levizsgáztam és végre-valahára jogász vagyok. :) Legnagyobb örömömre a diplomaosztóm nem fog egybeesni a nyugdíjas igazolványom kiváltásával, úgyhogy a családom és közeli barátaim legkomolyabb reményeit is túlszárnyaltam. :D Tudok én még meglepetéseket okozni, na. :) Néha kellemeseket is. ;) Az utolsó vizsgám ráadásul éppen a féléves házassági évfordulónk napjára esett. Hiába no, időzíteni is tudok. :)

2015. március 18., szerda

Brazília - hatodik fejezet, melyben a utazók és csomagjaik végre keresztezik egymás útját...

A Vőlegény landolása és lakásba történő betoppanása közötti rendkívül hosszúra nyúló várakozásban rájöttünk, hogy a szerencse fiai vagyunk a késő esti érkezéssel, mert így megúsztuk a dugót és a taxis gyakorlatilag fékezés nélkül tudott velünk keresztülszáguldani a városon. 


Erről jut eszembe... Sötétedés után Rióban (hát még São Paulóban!) nem divat a piros lámpánál történő megállás. Először azt hittük, ez csak amolyan "taxis vagyok, nekem mindent lehet" hozzáállás, de nem. Természetesen azért nekik is kedves az életük: lassítanak és körülnéznek a kereszteződésekben, de nem állnak meg: biztonsági okokból. Mozgó járművet nehezebb megtámadni/kirabolni, ugyebár. No éppen ezek a hírek erősítették meg a kezdeti parámat a tekintetben, hogy egy hónap túl hosszú idő ahhoz, hogy legalább egyszer ne érjen bennünket valami rémes élmény.... (Aztán szépen lassacskán kiderült, hogy az utóbbi évekhez, évtizedekhez képest - talán a foci vb és a közelgő olimpia miatt - sokat javult a közbiztonság. Persze azért még így is jócskán akadnak a városban olyan helyek, amiket érdemes kerülni, pláne éjszaka, de erről majd később.) A taxi egyébként Rióban egészen olcsó, ha 2-3 ember utazik együtt és nincs dugóban tötymörgés, akkor olcsóbb (vagy nagyjából ugyanannyiba kerül), mint a tömegközlekedés. Éjszaka (értsd: sötétedés után) pedig ez az egyetlen biztonságos módja (persze a saját autón kívül) az A-ból B-be jutásnak, pláne helyismeret nélkül. São Paulóban már nehezebb a helyzet, ha biztonságban is szeretnénk lenni, de azért ki is mozdulnánk a szállásról, mert a taxizáshoz sokkal mélyebbre kell nyúlni a tárcába...Na de vissza a Vőlegény betoppanásához! Vártunk, vártunk, aztán amikor már kezdett lankadni a figyelmünk, váratlanul betoppant....................................... a bőröndjeinkkel a kezében. :) Az övé "természetesen" csakúgy, mint a miénk, még valahol Európában elkallódott és amikor a leszállást követően elcsattogott mindezt bejelenteni és az adatait megadni, hogy ki tudják hozni a motyót, amikor megérkezik, szóltak neki, hogy két "ungrijai" bőröndje nemrég megérkezett és ugyanarra a címre kérték őket, amire ő is a magáét. Más kérdés, hogy sem az útlevelét, sem más adatát el nem kérték, nem regisztrálták, még egy árva fecnit sem írattak vele alá, hogy elhozta a bőröndöket, csak felkapta és hozta mindkettőt.... Hiába no, ez mégis csak Dél-Amerika, felesleges erőfeszítéseket nem tesznek. :) Így végre-valahára lekaphattuk magunkról a vastag göncöket és hármasban a nyakunkba vehettük a várost. :) Első utunk IDE vezetett, mert a vietnami papucs ezen változata itt - szó szerint - nemzeti viselet, ráadásul kint nevetségesen olcsó, így azt már a kiutazás előtt tudtuk, hogy a transfer utána második dolog, amire pénzt költünk majd, ez lesz. :) Miután mindenki vett magának egy klaffogót, mint akik jól végezték dolgukat, lesétáltunk a Copacabanára és megmártóztunk az egyébként kegyetlenül hideg óceánban. :) A fiúk hosszasan élvezkedtek a hullámok között, én bevallom, csak berohantam és kirohantam, mert olyan hideg volt a víz, hogy minden belső szervem az agyamig ugrott.... :D Így inkább a parton üldögélve nézelődtem és ha nem égette volna a hátsómat a homok, azt hittem volna, hogy álmodom. :) Így is folyamatosan az zakatolt az agyamban - tudom, gyermeki lélek vagyok... -, hogy "úristen, ez Rio és én tényleg itt ülök a homokban.......a Copa homokjában....ráadásul nászúton vagyok....... ez nem is lehet igaz......túl szép ahhoz....." :) Fotók később.

2015. március 16., hétfő

Brazília - ötödik fejezet, melyben az utazók még kissé bátortalanok...

Valahol ott hagytam abba az élménybeszámolót (nyugi, évek kérdése és a végére érünk :P), hogy végre megérkeztünk, és az izgalomtól, valamint az - akkor még embertelennek tűnő - hőségtől hajnalban kidobott minket az ágy, annak ellenére, hogy hajnali fél 2 felé aludtunk csak el és azt hittük, fél napot biztosan átalszunk majd a fáradtság és az időeltolódás miatt. Így viszont lehetőségünk nyílt az Örömapával együtt reggelizni, majd bekísérni őt a munkába. A lakásától nem messze, a történelmi városrészben dolgozik, így sétát javasolt. Persze ha célirányosan dolgozni megy, nem csinál ekkora vargabetűket, de most néhány dolgot meg is szeretett volna mutatni, így csalinkáztunk is egy keveset. Lesétáltunk az óceán partjára és amíg csak lehetett, végig ott haladtunk. Olyan meleg volt (a csomagjaink még ki tudja, merre jártak, így aztán hosszú farmernadrágban olvadoztunk), hogy árnyéktól árnyékig lopakodtam volna, kényelmes (inkább öregasszonyos) tempóban, de vendéglátónk erre nem hagyott sem módot, sem lehetőséget. A sétatempója simán futólépés volt,  amit itthon, "emberi körülmények között" még talán tudtam is volna tartani, na de ott és akkor.....A parkban, amin átsétáltunk egyébként rengeteg ember sétált (hasonló rohamtempóban), kocogott, görkorizott és láthatóan nem különösebben zavarta őket, hogy lassacskán olvadni kezd a talpunk alatt az aszfalt. :D A tempómat az is jelentősen lelassította, hogy tiszta ödéma volt a kezem és a lábam az utazás miatt, no meg a melegtől bármerre néztem, valami fantasztikusat láttam: papagájok a fákon, az óceán, a Cukorcsüveg-hegy, soha nem látott növények és virágok... :) 



Aztán a sétányról lekanyarodva hirtelen belecsöppentünk a város sűrűjébe. Hatalmas épületek, rendkívül sok ember, elképesztő nyüzsgés, hőség és időnként orrfacsaró, rettenetes, máskor csak teljesen szokatlan, soha nem érzett szagok... Kicsit félelmetes is volt, annak ellenére, hogy kísérővel voltunk. 


Ok, az embereknek itt is két lába van és házakban élnek, de mégis annyira más minden.... Mindvégig volt bennem egy kis feszkó - "hála" az út előtt olvasott beszámolóknak, tájékoztatónak, konzulátusi figyelmeztetéseknek stb. -, ha valaki túl közel jött hozzám (mindig volt, aki túl közel jött), furcsa fazonokat láttam (jóformán csak azokat láttam...) és szinte láttam a vírusokat, bacikat, akik csak arra vártak, hogy mi leszálljunk a repülőgépről és azonnal ránk támadhassanak, melynek következtében a következő hetet infúzióra kötve fogjuk tölteni valamelyik kórházban. Utóbb persze mindez már nevetséges, de akkor és ott az első órákban tényleg szinte elkerülhetetlennek hittem egy rablást némi hasmarsos kényelmetlenséggel fűszerezve. Sajnos a para miatt ekkor még a telefonokat sem mertük elővenni, hogy fotózzunk, így aztán az elő pár óra benyomásait alig tudtuk megörökíteni. :( Kár érte. Az azért tény, hogy bár nem ért minket semmi atrocitás, de simán érhetett volna, így a fokozott figyelem és elővigyázatosság mindenképpen kötelező. Félni azonban egyértelműen nem szabad és nem is kell. Persze ezt akkor még nem tudhattuk, így tapintható volt az izgalom. Pláne, mikor a vendéglátónk bement a munkahelyére és mi ott maradtunk Rio közepén kettesben, zsebünkben egy térképpel (amit nem mertünk elővenni, hogy ne lássák rajtunk, hogy turisták vagyunk :D), néhány hasznos tanáccsal és egy-egy metró kártyával, használható portugál nyelvtudás nélkül. Utóbbi csak azért kellemetlen, mert az átlag brazil semmilyen más nyelven nem beszél. Még a turista információkban dolgozók sem. :O Egy szó, mint száz: magunkra maradtunk.



Kicsit sétáltunk, nézelődtünk, akklimatizálódtunk, aztán visszasétáltunk a szállásunkra, mert a Vőlegény is úton volt már (neki sokkal kalandosabbra sikeredett az útja, mint a miénk, így noha szinte egyszerre indultunk Budapestről, ő jó fél nappal később érkezett meg, mint mi) és őt vártuk - titkon abban reménykedve, hogy a csomagjaink is lassan megérkeznek és végre átöltözhetünk.... :)