Brazília - nyolcadik fejezet, melyben az utazók vacsorázni mennek

Vőlegény megérkezésének estéjén az Örömapával négyesben elmentünk a lakásához közeli, autentikus brazil étterembe (Churrascaria Majórica). Hiába lett volna sétálva is max. 15 perc, autóval mentünk. Ahogy az étterem előtt kiszálltunk az autóból, már pattant is egy ifjú a vezetőülésbe és vitte leparkolni az autót. Mélygarázsba, zárt, biztonságos helyre, tisztára, mint a filmeken - gondoltuk mi. Hát ez is olyan dél-amerikaias megoldás: nincs mélygarázs, se parkoló, szerencsétlen addig köröz a tömb körül, amíg valahol az utcán fel nem szabadul egy parkolóhely és oda leteszi a járgányt, amikor pedig indulnál, onnan vissza is hozza. :) 

Tekintettel arra, hogy brazil portugál szókincsünk nem sokat gyarapodott az elmúlt órák alatt, hagytuk, hogy Örömapa rendeljen mindannyiunknak, és - finoman szólva nem bántuk meg. :) Természetesen caipirinhával koccintottunk, grillezett, szaftos marhahúst ettünk, köretként pedig az elmaradhatatlan farofa (pirított maniókaliszt) és rizs, no és egy kis sült krumpli került a tányérunkra.

A 3-4 pincérnek köszönhetően - akik folyamatosan figyelték, hogy nem szenvedünk-e hiányt bármiben,  és ha valakinek bármi fogyóban volt a tányérjáról, azonnal pakolták a ráadást -, gömbhalra ettük magunkat, majd elégedett mosollyal az arcunkon, kimért lépésekkel elbattyogtunk a kijáratig és haza gurultunk. Szó szerint és átvitt értelemben is. :)

Brazília - ötödik fejezet, melyben az utazók még kissé bátortalanok...

Valahol ott hagytam abba az élménybeszámolót (nyugi, évek kérdése és a végére érünk :P), hogy végre megérkeztünk, és az izgalomtól, valamint az - akkor még embertelennek tűnő - hőségtől hajnalban kidobott minket az ágy, annak ellenére, hogy hajnali fél 2 felé aludtunk csak el és azt hittük, fél napot biztosan átalszunk majd a fáradtság és az időeltolódás miatt. Így viszont lehetőségünk nyílt az Örömapával együtt reggelizni, majd bekísérni őt a munkába. A lakásától nem messze, a történelmi városrészben dolgozik, így sétát javasolt. Persze ha célirányosan dolgozni megy, nem csinál ekkora vargabetűket, de most néhány dolgot meg is szeretett volna mutatni, így csalinkáztunk is egy keveset. Lesétáltunk az óceán partjára és amíg csak lehetett, végig ott haladtunk. Olyan meleg volt (a csomagjaink még ki tudja, merre jártak, így aztán hosszú farmernadrágban olvadoztunk), hogy árnyéktól árnyékig lopakodtam volna, kényelmes (inkább öregasszonyos) tempóban, de vendéglátónk erre nem hagyott sem módot, sem lehetőséget. A sétatempója simán futólépés volt,  amit itthon, "emberi körülmények között" még talán tudtam is volna tartani, na de ott és akkor.....A parkban, amin átsétáltunk egyébként rengeteg ember sétált (hasonló rohamtempóban), kocogott, görkorizott és láthatóan nem különösebben zavarta őket, hogy lassacskán olvadni kezd a talpunk alatt az aszfalt. :D A tempómat az is jelentősen lelassította, hogy tiszta ödéma volt a kezem és a lábam az utazás miatt, no meg a melegtől bármerre néztem, valami fantasztikusat láttam: papagájok a fákon, az óceán, a Cukorcsüveg-hegy, soha nem látott növények és virágok... :) 

 

Aztán a sétányról lekanyarodva hirtelen belecsöppentünk a város sűrűjébe. Hatalmas épületek, rendkívül sok ember, elképesztő nyüzsgés, hőség és időnként orrfacsaró, rettenetes, máskor csak teljesen szokatlan, soha nem érzett szagok... Kicsit félelmetes is volt, annak ellenére, hogy kísérővel voltunk. 

Ok, az embereknek itt is két lába van és házakban élnek, de mégis annyira más minden.... Mindvégig volt bennem egy kis feszkó - "hála" az út előtt olvasott beszámolóknak, tájékoztatónak, konzulátusi figyelmeztetéseknek stb. -, ha valaki túl közel jött hozzám (mindig volt, aki túl közel jött), furcsa fazonokat láttam (jóformán csak azokat láttam...) és szinte láttam a vírusokat, bacikat, akik csak arra vártak, hogy mi leszálljunk a repülőgépről és azonnal ránk támadhassanak, melynek következtében a következő hetet infúzióra kötve fogjuk tölteni valamelyik kórházban. Utóbb persze mindez már nevetséges, de akkor és ott az első órákban tényleg szinte elkerülhetetlennek hittem egy rablást némi hasmarsos kényelmetlenséggel fűszerezve. Sajnos a para miatt ekkor még a telefonokat sem mertük elővenni, hogy fotózzunk, így aztán az elő pár óra benyomásait alig tudtuk megörökíteni. :( Kár érte. Az azért tény, hogy bár nem ért minket semmi atrocitás, de simán érhetett volna, így a fokozott figyelem és elővigyázatosság mindenképpen kötelező. Félni azonban egyértelműen nem szabad és nem is kell. Persze ezt akkor még nem tudhattuk, így tapintható volt az izgalom. Pláne, mikor a vendéglátónk bement a munkahelyére és mi ott maradtunk Rio közepén kettesben, zsebünkben egy térképpel (amit nem mertünk elővenni, hogy ne lássák rajtunk, hogy turisták vagyunk :D), néhány hasznos tanáccsal és egy-egy metró kártyával, használható portugál nyelvtudás nélkül. Utóbbi csak azért kellemetlen, mert az átlag brazil semmilyen más nyelven nem beszél. Még a turista információkban dolgozók sem. :O Egy szó, mint száz: magunkra maradtunk.

Kicsit sétáltunk, nézelődtünk, akklimatizálódtunk, aztán visszasétáltunk a szállásunkra, mert a Vőlegény is úton volt már (neki sokkal kalandosabbra sikeredett az útja, mint a miénk, így noha szinte egyszerre indultunk Budapestről, ő jó fél nappal később érkezett meg, mint mi) és őt vártuk - titkon abban reménykedve, hogy a csomagjaink is lassan megérkeznek és végre átöltözhetünk.... :)

Brazília - negyedik fejezet, melyben az utazók megérkeznek...

... és magyaros vendégszeretet fogadja őket. No és jófajta magyar pálinka. ;)

A leszállást, gépről lekászálódást, útlevélvizsgálatot követően el kellett slattyognunk bejelenteni, amit már szerintem mindenki tudott a reptéren, hogy a pakkjaink térben és időben egyaránt eltávolodtak tőlünk és jó lenne, ha újra tudnánk keresztezni egymás útját. Ez több okból sem ment gördülékenyen.... Egyrészt, mert viszonylag sok ember poggyásza tűnt el és rongálódott meg, így elég hosszú sor végére kellett beállnunk, másrészt mert a panaszokat felvevő hölgyek közül csak egy tudott angolul - ő is érdekesen :) -, de mindenki angolul kívánt volna társalogni. Nagy nehezen sorra kerültünk, elmondtuk, hol szorít a cipő, kaptunk néhány nyomtatványt, majd közölték velünk, hogy mindenki jobban jár, ha neten jelezzük a gondjainkat és nem őket fárasztjuk.... Óriási. Ezután fogtunk egy taxit és elzúgtunk a Menyasszony (akiknek az esküvőjére érkeztünk) apjának lakásába. Szerencsére nem sokat kellett a taxival vacakolni, még a reptéren fix áron meg tudtuk rendelni/ki tudtuk fizetni a járgányt, így a sofőrnek már csak a vouchert kellett átadni, rajta a címmel, így nem kényszerültünk komolyabb activity mutatványokra, csupán mosolyognunk kellett és a napszaknak megfelelően köszönni. :) Mondjuk azt azért megkérdezte, hogy hol vannak a bőröndjeink, mire mi mondtuk, hogy Párizsban, szóval nyugodtan indulhat... :) Nem teljesen értette, mi van, de azért elindult. Az első, ami a hőségen túl szembetűnő volt, hogy a taxik jéghidegre vannak hűtve (elsőre kimondottan kellemetlen volt...) és az ablakaik - elöl-hátul! - szinte feketére van fóliázva - állítólag a saját biztonságod érdekében -, és amint elindul az autó, kattan a központi zár is... (Szerény véleményem miatt ez azért is van, nehogy valaki ki találjon szállni az autóból fizetés nélkül, de szebben hangzik a biztonságra fogni.) Apropó biztonság... Miután a turisztikai oldalak, de még a Külügyminisztérium honlapja is azt szajkózta, hogy Brazília veszélyes ország, ahol könnyen ki-, vagy elrabolnak, így egész úton úgy sasoltam a kocsiban, mintha bármelyik pillanatban ránk támadhatnának. Elég sötét volt már, plusz a lefóliázott ablak, így aztán nem sokat láttunk a városból, de az egyértelmű volt, hogy nem a legelegánsabb negyedeken hajtunk át éppen. Szögesdrót szögesdrót hátán, rengeteg graffiti, pálmafák és más, nálunk maximum a pálmaházban vagy nagyobb virágboltokban látható/kapható növények, rengeteg ember... Az autó mellett elsuhanó buszok oldalán nagy betűkkel olvasható felirat: "Cidade Rio de Janeiro". :) Nem tudtam elhinni, hogy tényleg itt vagyunk és nem álmodom... :) Jó 20 perccel később megérkeztünk. A kocsiból kiszállva ismét letaglózott a meleg, éreztük az óceán illatát, az út túloldalán rengeteg fiatalember focizott tucatnyi pályán.... 

 (Ez nem az én képem, mert ezen az estén még a telefonomat sem mertem elővenni, de éppen azt a városrészt ábrázolja, ahol laktunk ill. amit először megpillantottunk.) 

Ahogy beléptünk a lakásba, Örömapa máris kérdezte, nem iszunk-e vele jó kis pálinkát. Tekintettel arra, hogy akkor már volt vagy 10 óra (magyar idő szerint már éjjel 1) és kis túlzással egy napja úton voltunk, kértünk. :) Kicsit beszélgettünk (magyar-angol keveréknyelven, mert Örömapa brazil, lengyel ősökkel) és akklimatizálódtunk, aztán elmentünk mind aludni. Mint utóbb kiderült, ez a jetlag kivédésére a legjobb menetrendnek bizonyult, mert reggel különösebb gond és fáradtság nélkül ébredtünk. Korábban ugyan, mint terveztük, de olyan meleg volt már hajnalban is, hogy kivetett minket az ágy. No persze ott volt a tudat is, hogy végre Rióban vagyunk. ;)

Még egy szülinap...

.... mégpedig a blogé. Január 7-én volt 9 éve, hogy elkezdtem írni, de akkor még a másik helyen, aminek - épp tegnap vettem észre - ma már hűlt helye.... :( Még jó, hogy valahová lementettem az egészet pár hónappal ezelőtt - csak azt nem tudom, hová... Pedig ennek fényében nem ártana, ha rájönnék, mert ha nem találom meg a biztonsági mentést (vagy az valami miatt nem működik majd...), akkor elszáll 8 évnyi hablatyom, ami akárhogy is, de szíven ütne.... Szóval most kicsit izgulok... :S A 10. évre nem kívánok magamnak mást, csak hogy több időm legyen írni. :) 

Ma 9 éve....

.... hogy elment a Nagyi. Rettenetesen hiányzik. :( De azért nagyon sok kellemes, szívmelengető élmény és emlék is eszembe jut, ha rá gondolok. :) Eleinte nagyon féltem, hogy el fogom felejteni a hangját, az illatát (el is tettem a kedvenc kölnijét, meg egy vállkendőt, amit gyakran viselt, emlékbe), de hála Istennek még nem jött el ez a pillanat, még mindig úgy él bennem, mintha tegnap váltunk volna el... Pedig már 9 éve.... :(